Bárczi Géza - Benkő Loránd: Emlékkönyv Pais Dezső hetvenedik születésnapjára. Nyelvészeti tanulmányok (Budapest, 1956)
Magyar nyelv
550 4. A metaforáknak a fejlődésére irányuló vizsgálat még több tanulsággal járhat. Hosszú időn keresztül úgy tekintették ezeket, mint „stilisztikai díszítő eszközök”-et, amelyek idővel nemzetek feletti közkinccsé váltak. A középkor, a XVI. és XVII. század költői jobbára ebből a közös forrásból merítették a ,,képek”-et, amelyek — nem kétséges — csak olyan mértékben váltak jellemzőkké és értékesekké, amilyen mértékben új szemlélet alapján a költő újszerűekké tudta változtatni őket. így pl. Zrínyi eposzában a költő népies szemléletében a világirodalom régi, megkopott képei is megifjodnak, eredetiekké válnak (Klaniczy Tiboe, Zrínyi Miklós vál. művei. Bevezetés. 1952. 43). — A romantika költői nyelvében a hagyományos metaforát olyan képpel, olyan eredeti kifejezéssel váltották fel, amely két fogalom közt bizonyos kapcsolatot fejezett ki, amely kapcsolatban egyszerre volt bizonyos eredeti, egyéni és ugyanakkor bizonyos esetleges jelleg (ilyenek pl. Vör.: édes kín, csúfos haladat, setét eszmék stb.). A metafora további fejlődésével a költők megvalósították az érzetek transzponálását (Vör.: lágy kikelet; Arany: ködös, homályos ének, tornya moraj; Ady: parfümös rege, piros szók; Tóth Árpád: illatos és könnyes dalok-, József Attila: bársony nesz, sűrű csend stb.). A modern költők kezében ez a stiláris forma a teljes valóság megragadásának és kifejezésének nélkülözhetetlen eszköze lett. Nem kétséges, hogy a hagyományos metafora stilisztikai szerepében és értékében nagyot változott. Sajnálatos, hogy ennek a változásnak a természetét eddig egyáltalán nem vizsgáltuk. Pedig — azt mondhatni — a modern irodalomban használt metaforáknak nem ritkán kevés vagy esetleg semmi kapcsolatuk nincs már azzal a stilisztikai kifejezési formával, amelyet még egykor Aristoteles határozott meg. 5. A nyelv története, a stílusok nyelvi rendszerének változását érintő vizsgálatok azt mutatják és arra tanítanak, hogy a nyelvi kifejező rendszernek minden egyes eleme kisebb vagy nagyobb, de mindenesetre bizonyos kifejező, továbbá szociális és végül bizonyos esztétikai erővel, illetőleg értékkel bír. Ezek az értékek azonban a nyelvi eszközök funkciójának változásával együtt szüntelenül módosulnak. E változások természetének felderítése és leírása nélkül a szépirodalmi stílusok történeti fejlődésének megismeréséhez alig juthatunk el. Éppen azért a cikk következő részében — szűk keretek közt — egyelőre csak vázlatosan megpróbálok rámutatni a melléknév stiláris szerepének a magyar irodalom története folyamán bekövetkezett változására: azaz megpróbálom annak a ténynek a megvilágítását, hogy a melléknévnek, ennek a fontos nyelvi eszköznek funkciójából adódó fontossága régebben korántsem volt akkora, mint az újabb szépirodalomban, hogy a jellemzésben, az ábrázolásban való felhasználásának mértéke és módja kisebb és más természetű volt, mint a költői stílus fejlődésének utolsó száz esztendejében. 6. A melléknév a jelentésük alapján csoportosított szavaknak egyik fajtája, amelynek stilisztikai szerepe abban áll, hogy minősíti a jelzett fogalmat, azaz valamilyen lényeges (ritkábban esetleges) tulajdonságának kidomborításával kiemeli azt az általánosnak, a határozatlannak a területéről, és a sajátosnak, az egyéninek a talajára helyezi. A jelzőként használt melléknévnek tehát kisebb vagy nagyobb jellemző ereje van, mégpedig két irányban is egyszerre: egyrészt ugyanis a sajátos jegy (vagy jegyek) kiemelésével képes jellemezni, egyéníteni a személyt vagy dolgot, másrészt pedig a költőtől használt melléknevek jellemzőkké válnak a költőre nézve, mert elárulják annak látásmódját, valóság-