Barta János: Klasszikusok nyomában. Esztétikai és irodalmi tanulmányok (Budapest, 1976)

I. Esztétika és irodalomtudomány

b) Az egységes átformáltság, a művészi perspektíva egysége. A műalkotás organikus egység; minden eleme alá van vetve az egésznek, az egészben megnyilvánuló egységes struktúrának. Az elemek, a részek összeillenek, a részek szemléletéből közvetlenül valami egység, totalitás alakul ki. Esztétikai értelemben is szoktunk szükségszerűségről beszélni: a mű alkatából egyetlen részletet sem szabad elmozdítanunk vagy megváltoz­tatnunk. A műalkotás tényezői: életanyag, élmény, téma, tartalom, eszmeiség, forma legyenek a művön belül összhangban egymással, olvadjanak stílus- és hangnembeli egységbe össze. Persze, ha ezt a mércét alkalmazzuk, a népszerű és jó műalkotásokban is gyakran fedezhetünk fel az egységes átformáltság szempontjából hibákat vagy fogyatékosságokat. Arany állítja fel azt a követelményt, hogy a művésznek egészet kell alkotnia; regényekben megesik az a hiba, hogy emberalakok és cselekmény, eszmeiség és cselekmény nem olvadnak teljes összhangban össze. A Toldi szerelme nagyjából három évtizeden át készült, innen van, hogy a művészi perspektíva szempontjából vegyes alkotás: mondai-lovagi és modern életábrázolás vegyül benne. Az egységes átformáltságból különféle rész-értékek származnak: ritmus, arány, szimmetria, har­mónia stb. Az egységes átformáltságnak megvannak a klasszikus példái és egyéni változatai, olykor túlfeszítései is. Raffaello Szent Katalin-képe például a harmonikus átformáltság és az ún. kontraposzt iskolapéldája. A kontraposztnak egy különleges esetét akarta megvalósítani Medgyessy Ferenc szobrász debreceni Petőfi-szobrával. A Michelangelo-féle Palazzo Farnese homlokzata és párkánya át van építve; könnyen észrevehető, hogy az új formai elv hatására az épület elvesztette összhangját: a párkány túl van méretezve. Az ulmi székesegyház tornyának arányait, a templomépülethez képest, az építészek erősen megnövelték. Az eredmény nem okvetlen művészietlenség: az alkotók erős, de diszharmonikus művészi hatást igyekeztek létrehozni. c) Speciális esztétikai érték a viszonyítások gazdagsága. A műalkotásnak, jelképes értelemben, van valamilyen központja, és minden egyes eleme kapcsolatban áll ezzel a központtal is, egymással is. A legegyszerűbb viszonyításformákat az apró irodalmi műfajokban találjuk meg, pl. a dalban és az epigrammában. Az epigrammában két elem viszonyúk egymáshoz: az előkészítő részt valami váratlan, meglepő csattanó zárja le. A nagyobb műfajokon, pl. a drámai vagy epikus mű cselekményén, szerkezetén, jellem­rendszerén tanulmányozhatjuk a viszonyítások bővülő gazdagságát. A művészi kom­pozíció igen szép példáját találjuk Dickens Két város című regényében. Az első részben látszólag összefüggéstelen epizódokat és eseményszálakat a második rész értelmes egészbe olvasztja össze. A kisebb műfajokon belül olykor virtuóz művészi példákat is találunk: Arany Bor vitéz című balladájában minden versszak második és negyedik sora a következő versszak első és harmadik sora gyanánt ismétlődik. József Attila A kozmosz éneke című tizennégy szonettből álló ciklusát úgy alkotta meg, hogy első soraikból egy önálló tizenötödik szonett kerekedik ki. A zene terén emlékezhetünk az ún. fúga- és kánon-technikára. A műtörténészek régóta dicsérik Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című festményének kompozícióját. Krisztus a központi alak, két oldalán a tizenkét apostol hármas csoportokban van elhelyezve, s a szimmetrián belül 24

Next