Barta János: Klasszikusok nyomában. Esztétikai és irodalmi tanulmányok (Budapest, 1976)
I. Esztétika és irodalomtudomány
bele egyetlen képletbe. Német irodalomtörténészek hangoztatják: micsoda képtelenség volna az egész Goethét a Wertherböl fejteni ki; milyen meghökkentő szín vele szemben a csaknem ugyanazon időben keletkezett Götz — vagy korabeli lírai alkotásainak sokszerűsége. A szonettek Shakespeare-je azonos-e a drámákéval, a Hamleté a Szentivánéji áloméval? Ha nem is elvi, de gyakorlati síkon a magyar irodalomtörténetírás is küszködik ezzel a problémával. Tóth Dezső monográfiájának a lírikus Vörösjnartyra nézve az a legfőbb tanulsága, hogy „amit Vörösmarty lírai költeményeiben a maga énjéből elénk tár, az bizonyos értelemben már a közösség számára előkészített, egyfajta kötelező költői magatartásba emelkedett, eleve stilizált én” — „a mindennapi életet élő ember nem azonos a költővel, aki e felfogás szerint költői mivoltában közösségi funkciót tölt be. . . személyes énjének bizonyos fokú feladásával. ..” „számára bizonyos értelemben a költészet mindig annyit jelentett: másokhoz vagy mások helyett beszélni”. Az örök ellenpélda természetesen: Petőfi, akiben az empirikus én és az alkotó én páratlan közelségbe kerül egymáshoz. Teljes azonosságról itt is csak azért szoktak beszélni, mert nem néznek szembe igazában Petőfi mindennapi egyéniségével. De Vörösmartyt szemlélve nemcsak a stilizálás ötlik szembe, hanem a sokarcúság is. Tóth Dezső ugyan nem annak értelmezi („ez a sokhangúság a különböző hagyományok, törekvések valamelyes szimultán gyakorlata, műköltői megvalósítása inkább, semmint sokarcúság”). De akár így fogjuk meg Vörösmarty lírájának hangban, tónusban mutatkozó páratlan, ellentétekben hullámzó gazdagságát, akár próbáljuk az alkotó személyiségével szorosabb kapcsolatba hozni, mindenképpen utal a lírai alany problematikájára, s arra a tényre, amit úgy fejeztem ki, hogy az alkotásban a lírikusnak „transzponált” egyénisége jelenik meg. Hasonlóan figyelemre méltók azok az esetek, amikor érezhető karakterbeli különbség van egy bizonyos lírai költőnek költői énje és más megnyilatkozásaiból ismert egyénisége közt. Kisfaludy Sándor prózai vallomásában tüzes, szenvedélyes természetét, érzelmeinek való átadottságát szereti hangoztatni, mint „Himfy” sokkal szelídebbnek, szemlélődőnek, élményeit átszűrőnek, olykor bölcselkedőnek mutatkozik. Reviczky, még inkább Bajza, az irodalom napi életében harcias, éles kritikusok; lírájuk tele van érzelgős puhasággal. Ennek a transzponálásnak jellegzetes változata a Vajda Jánosé, aki költeményei számára, hogy úgy mondjuk, a nyilvánosság használatára, különösen a Gina-ciklusokban, egy mesterkélten felcsigázott, romantizált ént alakít ki. Olykor egész iránynak, egész korszaknak megvan a lírában a maga tipikus, egyénieden „hangfekvése”. A századvég epigon lírájában és a műdalköltészetben szinte kötelező a népinek vélt gyermeteg naivság (Szabolcska Mihály, Lampérth Géza és a többiek); József Attila zsenge tehetsége első kötetében a Nyugat költőinek ekkor már hagyománnyá vált halk hangú, kimért, bánatos esztéta-magatartását veszi magára. A lírai alany problémájának fölvetése vezet át a szereplíra poétikai kategóriájához. Voltaképpen itt is az egyéniség transzponálódik — de a stilizálás, a transzponálás olyan fokot ér el, hogy a költő, tudatosan, belehelyezkedik egy idegen, a maga számára emberileg és művészileg jelentős művészegyéniségbe vagy emberi magatartásba; mintegy félig áttetsző álarcot ölt magára. 54