Barta János: Klasszikusok nyomában. Esztétikai és irodalmi tanulmányok (Budapest, 1976)
I. Esztétika és irodalomtudomány
Liszt Ferencet szólítja meg: a vers érzelmi-eszmei mondanivalója mégsem ebből az egyszerű szituációból fejlődik ki, hanem abból, hogy nyomatékos helyzet-elemként jelen van a költő tudatában a nemzet, múltjával és jelenével. Olykor, különösen a romantikus és a modern líra alkotásaiban, a szituáció nem világos és nem egyértelmű. Kihez szól Vörösmarty A vén cigányban! Önmagához? A költészethez? A nemzethez? Az egész emberiséghez? Talán mindegyikhez; ha az egész szituációt számba vesszük, ott van benne a költő fájdalmas önszemlélete; de ott van a költészet, a kor és az emberiség is, mindez egy nyugtalan, kaotikus egyvelegben. Az induló József Attila első verseiben a lírai szituációt is a Nyugat és a Nyugat közvetítette hagyomány típusaihoz stilizálja; a XIX. századi francia líráig vezethető vissza az Ó zordon szépség trónra emelt fönséges Szépség-ideálja s az előtte hódoló költő-jobbágy. Az összetett szituációra többek közt George tájhangulat-versei adnak számos példát. (Gondolok különösen a Das Jahr der Seele-kötet első nagy ciklusára.) A versek lírai tartalma kettős viszonyításból adódik: a költő nem egyedül jár-kel az őszből a télbe és nyárba forduló természetben, hanem egy csupán a megszólításokból előderengő szerelmi partnerrel — s a tájhangulatot mindig a személyi kapcsolaton átszűrve érzi. A híres kezdő versben (Jöjj a holtnak hitt parkba) a ragyogó őszi táj, amelynek elemei betöltik a költeményt, nem önmagáért jut szóhoz, hanem a jelenlevő, de csak a megszólításból kivehető szerelmes nő kedvéért; a hangulatáramlás a költőből a szeretett nő felé irányul, s ez az áramlás önti el sugaraival az őszi tájat. Egy ősszel kezdődő, talán már eleve őszies szerelem próbál még az őszben nyarat, életet, virulást találni, mintegy önmaga igazolására. A KÖLTŐI MAGATARTÁS Magát az alapfogalmat aligha kell tüzetesen magyarázni. Részletesen kifejtettem A romantika mint esztétikai probléma c. tanulmányomban. {Élmény és forma. Budapest, 1965.) Általános emberi szempontból így nevezném viszonylag tartós viszonyulásainkat, állásfoglalásainkat környezetünkbe, a társadalmi-történeti-természeti valóságba beállítva; a döntésnek, értékelésnek, elfogadásnak és elutasításnak, cselekvésnek és megtagadásnak, munkának és időtöltésnek azokat az ismétlődő jellegzetességeit, amelyek mélyen bele vannak vésődve személyiségünkbe. A magatartás mint személyi jellegzetesség idők folyamán alakul ki, s a konkrét életsors hatására változhat, módosulhat. Gyökerei között nem szabad megfeledkeznünk az adott egyéniségről, az adott jellemről; törekvéseink, szenvedélyeink, célkitűzéseink, képességeink állítanak bennünket konkrét helyzetekbe, és sürgetnek bennünket cselekvésre, alkotásra. Mégis: a magatartás, egyéni és jellembeli gyökerein túl, a leginkább korhoz kötött valami az emberben, leginkább a konkrét társadalmi lét során alakul ki. Egyéniségünk nyersanyagához oda kell gondolnunk a helyet, ahol a társadalomban állunk, közvetlen környezetünk igényeit, a korszükségletet: ezekkel, hogy úgy mondjuk, napról napra, tudva vagy tudattalan, mérkőznünk kell, s az igazi formáló hatás ennek a mérkőzésnek az eredménye. 62