Bécsy Tamás: A drámamodellek és a mai dráma (Budapest, 1974)
III. A középpontos dráma
A szónoki beszédek tartalma gyakran vita, általában Oidipusz és a hozzá érkezők között. Nem akciókat hajtanak végre, hanem érvelnek. A viták konkrét tartalma pedig az, hogy ki-ki szándékának okát adja bennük. Már az a tény, hogy hosszú dikciókba (s nem tettekbe) öltöztetett a különböző okok megjelenése mutatja, hogy egymással szemben lényegében minden szereplő tehetetlen. Nincs is olyan tett, tett-váltás-sorozat, amit akár csak el is képzelhetnénk. A konfliktusos dráma szemszögéből statikus a szituáció, s ezért szükségszerűen dikciókban s nem akciókban valósul meg. Ahol nincs és nem lehet akció, ott a belső tartalom - akár az akarat - vagy szónoklatokká, vagy lírai megnyilvánulásokká változik, azokban valósul meg. Egy olyan mű, mely viszonyokról szól általában és lényegében, nem is ábrázolhatja azokat akciókban, hiszen a viszonyulás nem akció. Legfeljebb eredményezhet akciókat. De akkor nem a viszonyulás bemutatása az elsődlegesen fontos, hanem a viszonyulások eredménye, amely tettekben jelentkezik, maga a tett. Ezekben a művekben viszont éppen maga a viszonyulás az ábrázolandó. Ez a tény (a szónoklatokban vagy lírai megnyilvánulásokban megvalósuló benső) egyébként az összes ilyen, egy középpontot körüljáró drámai művekben megtalálható. A dikciókban - itt általában Oidipuszban - található valamiféle leendő akció magja, s ez az átok. Az átok mindig feltételezi egy „magasabb”, „spirituális” világ és erő jelenlétét, hiszen feltételezi, hogy azok hallgatnak rá. Az átok ezekre az erőkre bízza és ruházza át azt, amit az átkot mondó valamilyen oknál fogva nem képes megtenni, s ezért akkor szokott elhangzani, amikor az átkot mondó akcióra képtelen, tehetetlen. Végeredményben egy akcióra való felhívás, de általában egy később bekövetkező akcióra. Dramatikus „értéke” ezért meglehetősen nagy. Tragikus akcióra szólít fel ismeretlen, az akciókat nem látható módon végrehajtó erőket, amelyek az ismeretlenség homályát és fenyegető erejét mindig magukon hordozzák. Az átok megjelenési formája gyakran a lírai képé. Így ezek a művek sokkal többet és mélyebben vesznek át a líra műneméhez tartozó tényezők közül, mint a konfliktusos drámák. (Ez még később részletesebben tárgyalandó probléma.) c) Az ilyenfajta művekben általában nagy szerepet játszik bizonyos szertartásszerűség. Magának a szertartásnak elvi kérdését könyvünk egy későbbi fejezetében vizsgáljuk meg. Ebben a műben a szertartás a halál szertartása, méghozzá egy nem mindennapi ember haláláé, olyané, akinek sírja halála után erőközponttá válik. A szertartás már a mű elején elkezdődik, mikor Oidipusz belép az Eumenidák ligetébe. Nem sokkal később Iszméné a szín mögött elvégzi az Eumenidákat 9A drámamodellek . . . 129