Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
A NYUGAT HÁROM NEMZEDÉKE - Rónay László: A második nemzedék - Zsolt Béla
Németh Andor válogatott írásai, közöttük először az Emlékiratok rövidített változata is. A késedelem Németh Andor egész pályájára jellemző, amint azt Réz Pálnak a kötethez írt kiváló tanulmányából tudjuk, az író számos értékes műve máig kiadatlan. Zsolt Béla (1895—1949) a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb publicistája volt. A legnehezebb időkben is szenvedélyes cikkekben szállt szembe az emberi jogok csorbításával, s utóvédként küzdött annak a polgári életszemléletnek a védelmében, amely hazánkban sosem alakult ki igazán. Legendás szerkesztő volt, nagyszerűen értett ahhoz, hogy az általa irányított lapok egy-egy jókor tálalt szenzáció révén a nagyközönség érdeklődésének homlokterébe kerüljenek. (A sok példa között hadd idézzük az általa irányított A Toll Ady-revízióját.) A második világháború idején csodával határos módon maradt életben. Hazatérte után a Haladás című lap szerkesztőjeként dolgozott. Megalkuvás nélkül küzdött a jobboldali szemlélet maradványai ellen, eközben azonban kitűnő írókat, például Illyés Gyulát is megtámadott. 1946 májusában kezdte közölni lapja a Kilenc koffer című regényét. Az I. rész 1947 februárjáig megjelent, s e hónap közepétől indult a II. rész publikálása, ez azonban a következő héten félbemaradt: a súlyosan megbetegedett író egy zugligeti szanatóriumban gyógy kezeltette magát, s jóllehet politikai tárgyú cikkeit továbbra is rendszeresen írta, az abbahagyott regény folytatására sosem került sor. Helyette Halál Budapesten címmel kezdett új regényt 1948-ban, amit a Haladás majdnem húsz héten át folytatásokban közölt. Az év őszén Zsolt Béla ismét súlyosan megbetegedett, s a következő esztendő februárjában elhunyt. Halálos ágyán — Bóka László közlése szerint — szerelmes szonetteket írt, ezek azonban nem kerültek elő. A Kilenc koffer befejezett első része egyenetlen alkotás. Mégis fontos állomása írói pályájának, s beletartozik abba a háború utáni világirodalmi regényfolyamba, amelynek egyes darabjai a munkatáborok poklát, a zsidóüldözéseket, egyfajta életforma és szemlélet végét mutatták be. Erősen önéletrajzi ihletésű: Zsolt Béla valóban kilenc kofferrel akart menekülni a németek elől, majd hirtelen elhatározástól vezettetve mégis visszatért Magyarországra. Sok hányattatás után a nagyváradi gettóba került, majd onnan egy német koncentrációs táborba. A regénybeli „kilenc koffer” nemcsak az élet fordulójának, hanem egy életvitel megszakadásának is jelképe. Amikor a mű végén a nagyváradi gettóban embertelen szenvedéseket átélt zsidókat vagonokba gyömöszölik, s csak a betegeket hagyják hátra, a deszkapalánkkal határolt udvarban egymásra hányva ott maradnak az elhurcoltak csomagjai, közöttük a regény cselekményében újra meg újra felbukkanó kilenc koffer is, azt jelezve, hogy jóvátehetetlenül véget ért egy korszak, melynek tárgyi emlékei őrzik ugyan volt gazdáik érintését, de mindez már csak fájó emlék, mementó, amelyet azért kell felidéznünk, hogy fájdalmas emberi tanulságai által gazdagabbak lehessünk egy új időszakban. Regényvilágát mindig is a reménytelenség, a fájdalmas lemondás és tehetetlenség uralta. Hősei sosem tudtak s nem is akartak szembeszállni végzetükkel. Gondolkodásukat a reménytelenség, a véggel szemben tanúsított közöny hatotta át, 171