Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
AZ AVANTGÁRD UTÓÉLETE - Ónodi László: Viták az avantgárdról
világ problematikáját tükrözi: az elidegenedett emberét. De torz tükörkép ez — az elidegenedés, az embertelenség előtti behódolás álláspontjáról.” Később azonban mindenképpen differenciáltabban ítél Szigeti (Egységes művészet, de milyen alapon? 1962), ami egyben lényeges mozzanata ennek a vitának: „Az izmusok közös stílustakarója alatt sokszor ellentétes társadalmi törekvések, magatartásmódok lappangtak kezdettől fogva.” Ennek a nyilvánvaló szemléletváltozásnak több kísérőjelensége is van. Elsősorban Lukács Györgynek és tanítványainak megváltozott véleménye a realizmus kérdésében: Lukács újabb meglátásai szerint „még a legfantasztikusabb dolgok is realisztikusak lehetnek”, amit magáénak vall Heller Ágnes (Parabolák, sémák, szimbólumok a modern művészetben, 1962) és részben Hermann István (Korszerű-e a realizmus?, 1963), illetve lényegében ugyanezt a gondolatot képviseli Köpeczi Béla is (Az irodalomtudomány helyzetéről és feladatairól, 1964) a dogmatizmust keményen bíráló cikkében. Kiss Lajos (A fogalmak értelme, 1964) azonban mindvégig makacsul kitart a realizmus kizárólagossága mellett, és csak azon belül fogad el bizonyos irányokat. Mint a valóság egyfajta, nem marxista értelmezését elveti azt a koncepciót is, amely az avantgárdot „forma- és stílusként fogja” fel. Illés László (Újabb viták az avantgárdról, 1964) a vita menetét tekintve alapvető jelentőségű cikkében rámutat Kiss Lajos álláspontjának tarthatatlanságára. Az irodalomtörténész mondja ki immár az irodalmi anyag teljes ismeretében, hogy a tények felől Kiss Lajos koncepciója elfogadhatatlan, hiszen Komját Aladárt, Révai Józsefet, Lengyel Józsefet, Lékai Jánost kellene e szerint kirekeszteni a progresszív irodalmi folyamatból. „A baj az volt — írja Illés László —, hogy előbb kértük [a realizmust] számon az irodalmon, mint amennyire megteremtettük ennek előfeltételeit a társadalomban magában, amelyet realista módon képes csak tükrözni az irodalom.” Illés László újabb cikkében (Az avantgárd magatartás, 1965) immár kialakult koncepciót ad az avantgárdról. Eszerint az avantgárd társadalmi bázisát tekintve „annak a társadalmi erjedésnek a következménye, amelynek során a polgári forradalmak hátteréből egyre inkább az előtérbe nyomult a proletariátus”, és éppen ezért nem egyszerűen a polgári világ dekadenciájával azonos csak, hanem benne van „az új korszak, a szocialista korszak megnyugvást hozó, harmóniát teremtő törvényei után való vágyakozás is”. „Innen érthető — teszi hozzá Illés László —, hogy az avantgárd nem egyszerűen formai probléma, hanem művészi magatartás kérdése is”, és ezzel a vita újabb, lényeges mozzanatához érkezett. Ugyancsak nagy jelentőségű Szabolcsi Miklósnak az AILC belgrádi konferenciáján tartott előadása (L’ Avant-Garde littéraire et artistique comme phenoméne international, 1966), amely elsőként tárja fel az avantgárd irodalom különböző korszakait és írja le azok belső, poétikai jellemzőit. Szabolcsi Miklós egyik későbbi kötetében (Jel és kiáltás, 1971) előadása gondolatmenetéhez is kapcsolódva a következőképpen jellemzi az avantgárd irányzatokat: „Annyi kétségtelen, hogy az avantgárd irányzatok, akár az első, akár a második hullámra gondolunk, s akármelyik modelljét tekintjük az irodalmi fejlődésnek, fontos, integráns részei a század irodalmi fejlődésének, de távolról sem egyedüli részei.” Hermann István (Az avantgárdizmus történeti megítéléséhez, 1966) — immár saját korábbi álláspontjain változtatva — az 476