Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)

A NYUGAT HÁROM NEMZEDÉKE - Rónay László: Első nemzedék - Illés László: Nagy Lajos

NAGY LAJOS (1883—1954) Világos rajzolatú pályaképe látszólag valamilyen titkot rejteget. Jeles írástudók tettek vallomást — évtizedeken át — hozzá fűződő vonzalmukról, többen tanítványainak vallották magukat, elismerték, hogy a 20. századi magyar próza egyik legnagyobb mestere, a hazai szocialista elbeszélő irodalom kimagasló képviselője. S ugyanakkor mindmáig észlelhető a vele szemben megnyilvánuló ellenérzés, alkotói rangjának kétségbevonása, s vajon milyen széles olvasóinak köre? Az írói önmegvalósulás évtizedeiben köréje telepedett, akkor természetesnek vehető légkör áramlatai itt lengedeznek még a mában. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a talentumának természetéről szóló kritikai megjegyzéseket (s egy részüket akár el is fogadjuk), akkor is világosan látható a fél évszázados pálya tükörképében: esetében valamilyen alapvető inkongruenciáról van szó. Ez a „nem-egyidejüség” (Ernst Bloch terminusa) egyrészt írói törekvései­nek lényegi irányultsága, a művészi ars poetica elvei, az ezek által meghatározott objektív forma, másrészt a korabeli magyar társadalom közszellemisége és a végső soron ettől befolyásolt befogadói igény között létezik. Tóth Árpád egykori kritikájában már találóan fogalmazta meg mellőzésének okát: „A magyarázatot Nagy Lajos írói egyéniségének és a kor uralkodó művészi ízlésének sajátságos ellentétében találjuk meg.” Első pillantásra távolinak tetszik talán a párhuzam, de lehetetlen nem látni a rokonságot — az epikai nyugalomba kényszeritett drámaiság, a szenvtelenségnek tetsző elidegenítés müfogása, a dialektikus feszültségű éles kontrasztok alkalmazása és a legfinomabb emberi érzelmek osztályszempontú meghatározottságának remekmívű ábrázolása övezetében — azzal az irodalmi mezőnnyel, amelynek szélső határait a húszas-harmincas évek baloldali amerikai és német prózája, Bertolt Brecht epikát és drámát átalakító müfajteremtő vállalkozása, és a húszas-harmincas évtizedforduló szovjet irodalmi törekvései jelölik ki. Nagy Lajos életművének kiemelkedő vonulata éppen arra az időre esik, amikor az első nagy áttörés (1917) nyomán, közel másfél évtizeden át, forradalmakon és ellenforradalmakon, időleges konszolidáción és újabb válságo­kon át sok vonatkozásban nyílttá vált a küzdelem egy évezredes világrend radikális megfordításáért. Ennek a mindent átható mérkőzésnek az idegpályákon és az agysejtekben futó áramai befolyásolták világképének alakulását, még akkor is, ha szorongásos neurózisa okán, ha önként vállalt magányossága, partizánszerepe miatt, s mert elsősorban és csak íróként kívánt és tudott részt venni a „nagy kísérletben”, tartózkodott is attól, hogy a legális vagy illegális párt soraiba lépjen. Az irodalmi élet hétköznapjainak áradásában csak ritkán vált drámaivá a kollízió, amelyben művészi alkat és törekvések a társadalmi lét nyomása alá kerülvén, megtörtek vagy elpusztultak. Az ellenforradalmi korban József Attila, Derkovits Gyula sorsa. Nagy Lajos keserves útja a „nem-egyidejüség” kiáltó példái. Ezzel ő maga is mindenkor tisztában volt. Pályájára visszanézve, immár „menekülő emberként”, a végső lényeget tekintve pontosan határozta meg a társadalom és az író viszonyát: „Tisztán felismertem, hogy írással csak az 106

Next