Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
A NYUGAT HÁROM NEMZEDÉKE - Rónay László: Első nemzedék - Illés László: Nagy Lajos
formákat áttörő, szabadabb s pazarabb képzettársulást ontó írások következnek.” Az újító elszántságnak sok érdekes eredménye született az író tollán, valamennyi közt azonban a mindenféle műfajelmélettel perbeszálló Kiskunhalom a legmaradandóbb. Sokak szerint ez Nagy Lajos főmüve. Hasonló típusú városszociográfiáival együtt sokban hozzájárult az ún. „népi irodalom” Magyarország valóságát feltáró szociográfiai hullámának elindításához. E „regény” egyúttal egy korszak záróköve is az írói pályán. Egy-két novella kivételével több mint egy fél évtizedet a csalódottság s az eszmei elbizonytalanodás jegyében fogant regények (Budapest Nagykávéház, 1936; A falu álarca, 1937) jellemeznek; a polgári olvasmányosságigényt kielégítő írások, de kétségtelenül egyben a pszichológiai megfigyelés remek teljesítményeit nyújtó novellák is. Nagy Lajos esetében, aki sok írónál összehasonlíthatatlanul intenzívebben élte meg a művészi elhivatottság és egy dinamikusan aktív ideologikummal átszőtt alkotói szándék azonosulását, nem kerülhető meg a kérdés: miért is vagyunk tanúi a pálya — eszmeileg, de művészileg is — megfigyelhető „lehajlásának” a harmincas évek második felében. Ekkoriban, a „hatvanezer éves elnyomás” legújabb produktuma, a fasizmus kezdődő rémtetteinek idején erősödött meg vélelme, hogy a baj igazi forrása az emberi gonoszságban és butaságban rejlik, az évezredekbe és az ösztönökbe ereszti gyökereit, és ennek az osztályelnyomás is csupán megjelenési formája. Az elfáradás pillanataiban szinte lebírhatatlanná nőtt szemében ez a fantom. Ezt már József Attila is észrevette, amikor egyébként lelkesült levélkritikájában megjegyezte: „Bennem szinte szorongást keltett a Kiskunhalom végzetszerűsége.” Nem adhatunk azonban mégsem igazat a ragyogó tollú Bálint Györgynek, aki kétségtelenül Nagy Lajosra célozván ezt írta 1936-ban a „kezdő felháborodóknak”: „Remekül írt, de mindig éreztem, hogy nem annyira a felháborodás szól belőle, mint inkább a megbántottság és az irigység; személyes sérelme vitte a tömeg közelébe, ahelyett, hogy a tömeg sérelme vált volna az elv közvetítő közegén keresztül az ő személyes ügyévé... Nincs magasrendű felháborodás elméleti alap nélkül.” Bizonyos — Nagy Lajos maga mondotta —, hogy megrázó élményei és ösztönei vitték a baloldalra; igaz, hogy mélyen racionalista szkepszisétől teljesen idegen volt bármiféle illúzió és a tényéktől elrugaszkodó hit. Ha személyes sérelem diktálta is felháborodását, íróként akkor is a közösség reprezentánsa volt, ezt lehetetlenség megtagadni tőle. A felvilágosodás racionalistáinak sokban naiv haladáshitét másfél évszázad történései cáfolták. (Gondoljunk csak arra: épp ez időben küzdött Lukács György a realizmus védelmében az úgynevezett „progresszisták” dogmatikus voluntarizmusa ellen.) Bálint György igazságtalan ítélete etikailag kifogástalan pozícióról hangzott el: a fasizmus sokkhatást keltő előretörése, a nemzetközi munkásmozgalom súlyos vereségei idején, egy bontakozó népfrontpolitika korában; a mozgalom — tekintet nélkül mindenre — kétségektől mentes azonosulást követelt meg tagjaitól. Az antihumánum erői azonban minden eddiginél félelmetesebben működtek, s még nem váltak világosan láthatóvá a kontúrjai az „ész koalíciójának”, amely majd szörnyű áldozatok árán le fogja gyűrni az újkori barbárságot. A remény szavát átmenetileg elhalkította a kétely. Megingása és elbizonytalanodása sem egyedülálló 108