Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
A NYUGAT HÁROM NEMZEDÉKE - Rónay László: Első nemzedék - Illés László: Nagy Lajos
A legális munkásmozgalom napilapjának kulturális szemhatáráról csak lesújtó véleménye lehet; a naturalista-érzelgős nyomorirodalom nem az ő kenyere. Illyés Gyula jellemezte később találóan a kétféle esztétikai koncepció lényegi különbségét: „Nagy Lajos. . . nem hatódik meg a nyomor és szenvedés láttán, fölháborodik. Nem cirógatja, nem vigasztalja a szenvedőket, de legenyhébb esetben is keményen megleckézteti őket.” Az önéletrajz első kötete egyúttal írói poétikájának is legteljesebb foglalata, mondhatni rekonstruáló műhelye. Téves vélelmeket olvashatunk arról, mintha a műből hiányozna az egységes nézőpont, mintha a szemlélet töredékes lenne s az író nézetei nem állnának össze egységes világképpé. Ennek éppen az ellenkezője igaz: kevés írástudóval találkozunk a korban, akinek művészi világképe ennyire egységes és céltudatosan kiépített lenne. A freudizmushoz, a tudatalatti komolyan vételéhez történő vonzódás ellenére e poétika tengelyében az ember felszabadításának konok akarása áll. Újra Sőtér István szavával élve: a „szívós küzdelem az emberi méltóságért”. Az ilyen kiindulású esztétikának természetesen — mint arra már rámutattunk — messzemenő módszerbeli, formai következményei lesznek. Őmaga így összegezte önéletírásában, rejtett esztétikájában ezt az alkotói programot: „írásait a valóság ábrázolására való szenvedélyes törekvés, a körmönfont mesétől való tartózkodás, az emberi nyomorúságba való mély belenyugvás, a szegényekkel, az elnyomottakkal, a kijátszottakkal való együttérzés, a társadalmi élet jelenségeinek kritikája, a rossznak kárhoztatása, a jónak kívánása, sőt indulatos követelése jellemezte. . . Miután elkezdtem az írást, elszántan, kétségbeeséseim mellett is makacsul kitartottam, minden kudarc után újabb és újabb küzdelembe indultam, semmiképpen meghátrálni nem akartam. .. a magam sorsát képletesnek tartottam.” Magányos küzdőként is a „sokaság fia” volt, az önnön egyéniségért vívott küzdelme közösségi-társadalmi érdeket fejezett ki. József Attila találó szavával: „Szemlélete nem egyéni, hanem egyetemes, vagyis voltaképpen Nagy Lajos módjára kellene szemlélődnünk, ha adnánk valamit a tárgyilagosságra.” Élete és írósága eseményeit, a körülötte áramló társadalom változásait a világháború kitörésétől 1934-ig, a Kiskunhalom megjelenéséig kíséri tovább A menekülő ember lapjain (1954). Az önéletrajz újabb kötetét már tartózkodóbban írta, folytatására évek múltán nehezen szánta el magát, mert úgymond „az ember magánügyei harcos korban nem igen valók a nyilvánosságra”. E nyilatkozat egyúttal már a nehezen tűrt, kényszerű redukció bevallása. Az előző kötet ízes, életes gazdagságát itt többnyire a szikár leírás váltja fel; a személyiség visszahúzódik, a történelmet válogatott sajtóanyag képviseli. Időközben kihűlt körülötte a levegő. 1948-ban még helyet foglalt az első Kossuth-díjasok között, és 1950-ig szinte évenként jelentek meg könyvei. A következő három évben már csak két vékony füzete; telefonja is „makacsul hallgatott”, írásait a szerkesztőségek visszaküldik, önéletírása második kötetének kiadása elé akadályok gördülnek (s az posztumusz műként lát napvilágot). A változás nem Nagy Lajos írásaiban történt, hanem a külvilágban. Deklarálták, hogy írásai kisszerűek és véletlen témájúak, stílusa unalmas és szürke, mintha csak háromszáz szóból állna a magyar nyelv; úgy vélték, önéletrajzában befelé fordul (!), Falu (1946) című regényét „át nem érzett 8 Irodalomtörténet III I. 113