Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
A NYUGAT HÁROM NEMZEDÉKE - Rónay László: A második nemzedék - Bodnár György: Illés Endre
megfogalmazása. A Történet tündéri szépségű hősnője nemcsak a szerelmet keresi, hanem a magány elől is menekül, melyet az istenek legkegyetlenebb és legérthetetlenebb büntetésének tart, s amikor megtalálja párját, megtalálja a világot is. Ennek egyáltalán nem mond ellent, hogy végül is a halál értelmes életszerepének kimondásával szerzi vissza szerelmesét az árnyékvilágból. „A halál istene vagy — mondja Járnának —, de a jog istene is, a rend istene is! Csodálatos, igazságtevő isten!.. .A te kezedben a jog, a rend, a világ megőrzött szépsége és igazsága. . . Miért félnék tőled?” Ez a gondolat, amely a stilizált mítoszban nyilván közvetlenebbül nyilatkozik meg, átminősíti korábbi szerelmi történeteit is. Azt bizonyítja, hogy az író nemcsak az analízis lehetőségeit és kockázatait mérte le, hanem egy minden korban újra és újra felbukkanó alapkérdésre is választ keresett, így lesz müveiben a szerelem mikrokozmosz: az egyén és a külvilág különbözőségének és egységének felmutatója. A tájékozódás a műfajok áttörésére kényszerítette a kor esszéíróját is, de kitörési iránya a tudomány és a szociológia éppúgy lehetett, mint a novella. Illés Endre ez utóbbi kitörési irányt választotta. Móricz-emlékeinek felidézésekor írta: ,,Az emberi kapcsolatok legtöbbször megkásásodnak vagy megecetesednek. De a találkozásokban nincs semmi romlandó, talán csak ennyi kell, egy fénylő nyári nap, hogy megérezzük: az írás sohasem fejezheti ki teljesen az írót.” S ez a gondolat még sok helyen felbukkan esszégyüjteményeiben. Kosztolányi úgy jelenik meg előttünk, mint aki a testi valóságidézés, a „kancsal emlékezés” érzéki élményeivel igyekszik felnyitni az olvasó előtt a halott írótárs életművét. Mikszáth tollbotlását, mely 10 évvel korábbra tette Tolnai Lajos halálának dátumát. Illés Endrének ilyen kommentára követi: „Egy tolihiba milyen híven tükrözi ezt az életet — töményebb ízzel alig lehetne idézni. Mennyire benne van a minden kellemetlent azonnal elhessegető, türelmetlen magyar millennium — nem kívánja hallani prófétáját.” A Nagy Lajos-tanulmányban pedig már közvetlenül szóló gondolat támogatja egyre határozottabb esszéírói magatartását: „az elvi tanulmányt és az emlékezést... nem szembefordítani kell egymással. A kettőt közös csatarendbe is lehet állítani. .. Mert kell-e írnom a közhelyet: az elvi tanulmány írója nem Toricelli-ürben dolgozik. Neki is levegőre, oxigénre van szüksége: a valóságra, sok-sok adatra, tényekre, s még arra a továbbhullámzásra is, amit a kortársak élményének nevezhetünk; csak így juthat el egy-egy jelenség lényegéhez, ahhoz az igazhoz, amelyről József Attila írt.” Ezekben a töredékekben önnön kritikusi törekvéseit is jellemezte. Esszéinek és tanulmányainak nagy részében (Krétarajzok, 1957; Gellérthegyi éjszakák, 1965; Arnyékrajzok, 1972) novellái, drámái felől nézzük az esszékötetek darabjait: közös bennük a pontos, arányos szerkesztés, az elementáris szenvedélyek intellektuális fegyelmezése, a lélektani érdeklődés feltűnően nagy szerepe, s az a szinte klasszicizáló szándék, amely átszűri a különböző modern irói törekvések hatását. A legszigorúbb szerkesztést kívánó műfajok — a novella, a dráma — kitűnő mestere alapállásának megváltoztatása nélkül fordíthatta tekintetét az élet tájairól a művészet világa felé. Diákvárosát, Lőcsét idéző írása — A tölgy erdőre épült város — 150