Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
A NYUGAT HÁROM NEMZEDÉKE - Rónay László: A második nemzedék - Németh Andor
! 974-ben megjelentette verseinek és fordításainak gyűjteményét (Ős: és tel közöli). A hosszú útra visszatekintő ember érett nyugalma éppúgy megnyilatkozik ezekben a szilárd formába öntött költeményekben, mint bizonytalansága, tétovasága, nehogy maradinak, korszerűtlennek lássék e kései betakarítása során: Fiatalok, poéták, fél-testvérek. Kik évente kivirultok a szabadban, Befogadtok-e megkésett társatoknak? Oly messziről jövök felétek Néma esztendők porán és árnyain át! (Fiatalok ) Gondosan felépített szonettek váltakoznak finom, míves prózaversekkel, melyekben a leírás és az emlékezés az uralkodó érzés. Leginkább finom cizellált érmekre emlékeztetnek prózaversei. Bennük a megromlott világból hátrál vissza egy szebb, hitelesebb és emberibb birodalomba, mely még érintetlenül őrzi az „illúziókat”. (A kötetet néhány mély beleérzéssel és nagy gonddal készített műfordítás teszi teljessé.) Végső üzenete mégsem a csalódott, reményeiben csalatkozott emberé, aki átélve a század botrányait végképp megszakítja kapcsolatát a jelennel. A Dorottya Visegrádon (1975) című elbeszélő költeményben egy kedves kirándulás történetét mondja el évődő humorral, megértő bölcsességgel. A nemzedékek hosszú sorát nevelő professzor egy kislánnyal indul útra, vele s benne éli át a természettel és a nemzeti múlttal való találkozás felemelő érzését. A megidézett múlt egyben a szebb és humánusabb jövő ígéretét rejti magában, azt a kiegyensúlyozott, harmonikus képet, melynek megvalósítására egész életműve irányult. Németh Andor (1891—1953) különös, hányatott sorsú író. Rendkívül ellentmondásos alkat volt, aki számtalan irányban tájékozódott, számos műfajjal kísérletezett, irodalmi áramlattal és mozgalommal tartott kapcsolatot, ám semmit sem vitt igazán végig. Ritka irodalmi-esztétikai fogékonysággal és szenzibilitással rendelkezett, még ha képességeit hajlamos volt is könnyen aprópénzre váltani, vagy — mint Déry Tibor emlékezik róla — mintha sokallotta volna azt az árat, amit az írónak önmaga legjobb színvonala kiküzdéséért, megteremtéséért mindenkor fizetnie kell. A kortárs emlékezések keveset szólnak az íróról, ám annál többet az emberről: határozatlan és megértő, rezignáltan mélabús és tüneményesen éles eszü, gyakran léha. Mégis utánozhatatlanul jellegzetes alakja volt a két világháború közötti irodalmi életnek, s abban jelentős szerepet kapott. S ha nem is feltétlenül írásaival, de személyes hatásával — rögtönzött gondolataival vagy elemzéseivel — döntő módon inspirálta és befolyásolta a korszak legnagyobb íróit is: Kosztolányit, Karinthyt, Déryt, mindenekelőtt pedig József Attilát. Érthető tehát, ha a Németh Andorról szóló írások uralkodó szólama jobbára a csalódottságé, sőt szemrehányásé, amely a talentumával rosszul gazdálkodó, azzal szemben felelőtlen írónak címezve talán jogos. Történelmi távlatból nézve viszont ez a kép már 168