Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
A NYUGAT HÁROM NEMZEDÉKE - Rónay László: Harmadik nemzedék - Fenyő István: Vas István
ennek megértéséhez elengedhetetlen: a kor hazai lírai tablóképe. József Attila és Illyés, Erdélyi és Kosztolányi, de mindenekelőtt Kassák kristályos plaszticitású portréin s Arany Ke ve háza című elbeszélő költeményének ragyogó elemzésén át világosodik meg előttünk útja az önálló alkotói egyéniség kiformálódásáig. A félbeszakadt nyomozás a harmincas évek eleji magyar irodalomtörténetnek egyik legjobb körképe. Az oknyomozás, az önelemző vizsgálódás töprengöbb, latolgatóbb, reflexívebb lett. A tagadás egyértelműsége, a döntés sarkalatossága — híven a megelevenített esztendők egyre nehezedő társadalmi atmoszférájához - már nem oly magabiztos, mint az előző kötetben. Tépelődőbb és még illúziótlanabb regény A félbeszakadt nyomozás amannál — a költő emlékezéseiben a „tagadás tagadásához” érkezett el: kevesebb benne az ifjúság hamva, mélyebb a tanácstalansága, fojtottabb a lázadása, fájdalmasabb a reménytelensége. Önszemlélete sokkal dezilluzionáltabb, helyzetképe szkeptikusabb, színei sötétebbek, hangja keserűbb és fanyarabb, hidegebb és szigorúbb. Nemcsak azért, mert a költőnek immár a saját lábára kellett állnia, hanem mert az ábrázolás hátterében ott sejlenek a gazdasági válságnak, a sóvárgott világforradalom elhalasztódásának és az észrevétlenül megindult fasizálódásnak a tényei is. A humort inkább az irónia és az önirónia váltja fel, s az is inkább szarkasztikus: egyre kesernyésebb. szorongatóbb, rezignáltabb. Megnövekedett az írói távolságtartás, és a müegészben nagyobb szerepet kapott a nyomozói analízis. Itt szinte mindenre magyarázatot keres, ami vele történt, vagy amit elmulasztott. Mindenekelőtt arra kíván válaszolni, mi idegenítette el őt és nemzedéktársait Kassák törekvéseitől, a Munka-körtől, s mi vonzotta ugyanakkor a Nyugat lírájához, főleg Kosztolányihoz, a magyar költői hagyományhoz, illetve az induló népi lírához, Erdélyi Józsefhez és Illyés Gyulához. Ezzel együtt pedig a lírai realizmus költői magatartásához. Azt vizsgálja, hogy a fasizálódás nyomása hogyan késztette őt józanságra, racionalitásra, klasszicizálódásra, a hagyományok tiszteletére, az elmaradt forradalom miatti elégedetlensége miként idézte elő benne a társadalmi bázisát elveszítő hazai avantgárdtól való, többé-kevésbé kényszerű elfordulását. Feleletet kíván adni arra, hogy a mind kedvezőtlenebb politikaitársadalmi helyzet következtében miként lett nálunk — az élethangulat, a poétái világszemlélet, a létérzékelés, a hangoltság szintjén — egy időben a korszerűtlenből korszerű, illetve hogy a kor fenyegetésével miképpen szegezte szembe és töltötte fel új tartalmakkal a Nyugat majdani harmadik nemzedéke a régmúlt századok lírai tradícióit. Meggyőzően érzékelteti: lehetnek olyan történeti konstellációk, amikor a baljós társadalmi változások ellenében — amilyen például a nácizmus volt a maga őserő-, ösztönösség-, disszonancia- és rendbontás-kultuszával — éppen a szabályosság, a rend, a forma óvása jelenti a haladót és az ésszerűt. Másrészt érzékletesen érvel amellett, hogy a kassáki „mérnöki pontosságú” költészet szükségszerűen felerősítette — ellenhatásként — a fiatalokban az érzelmi forrongás reakcióját, a polifon jelentésre, a „mögöttes zené”-re való törekvést. Legmeggondolkodtatóbb érve mindazonáltal magának a mesternek, Kassáknak a fokozatos klasszicizálódása: ő sem maradt tovább avantgárdista a harmincas években. Ezzel együtt az 212