Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
A NYUGAT HÁROM NEMZEDÉKE - Rónay László: Harmadik nemzedék - Fenyő István: Vas István
emlékező nemegyszer jelzi azt, hogy ítélete e kérdésekben nem kötelező érvényű, s az is kétségtelen, hogy az avantgárd egész világirodalmi minősítése — kiváltképp más történeti korszakokban — az övénél is összetettebb, differenciáltabb vizsgálatokat igényel. Hiszen például az itt olvasható József Attila-portré is bőven kínál oly tanulságokat — Lengyel Balázs és Szabolcsi Miklós egyaránt rámutattak erre —, amelyek a problémák továbbgondolására késztetnek. Vas István nem irodalomtörténésze, hanem költője a kornak, s módszere ezúttal éppen az, hogy már nemcsak a történelem által feladott kérdéseket, hanem saját válaszait is nyomban mérlegelni kezdi: folyvást javítva, ellensúlyozva, pontosabbá téve állításait. Gondolatra nála ellengondolat következik, kimondott tételre megingató-kiegészítö kétely. Egyszerrre tudja láttatni az ideák, fogalmak, a szellemi matéria színét és fonákját. Jellegzetes példáját idézzük e sajátos gondolatmozgásnak: „És ha Étihez ragaszkodtam, lemondásom a költészetről, a »másik világról« csak látszólagos és ideiglenes lehetett, hiszen Éti elképzelhetetlen volt az elfogadott determináció sivár összefüggéseiben, elképzelhetetlen — nem is: megengedhetetlen a költészet nélkül.” Összefügg ezzel az attitűddel az öndevalválás, a szüntelen önérték-redukálás, az önmagán kívülhelyezkedés állandó önkorrekciós gesztusa. Paradox helyzet, de lélektanilag nagyon is indokolt: azért hiszünk neki, mert ő oly kevéssé hisz önmaga csalhatatlan igazában. Előadása még közvetlenebb lett, mint A megtalált bizonyosság lapjain, alig leheletnyivel lebeg a mindennapi közlésmód fölött — de épp e „leheletnyinek” az eltalálása vall az igazi művészről. Talán csak valamivel válogatottabb, árnyaltabb és elegánsabb a hétköznapok átlagnyelvénél. Szövegmélyi áramlásokkal, szavakon túli sejtetésekkel kelt hangulatot. Jelentése van nála a ki nem mondott szavaknak, s a csendnek is. Egyre több a kitérés, a mellékmondatok kanyargásában megjelenő önemésztő belső viadal. Élményekről érzékletesen beszámoló fejezetek itt is jócskán akadnak, mégis: a jelen gondolatok erőfeszítése és a múltra emlékezés tragikumot előlegező érzelem-sejtelmei súlyossá teszik elbeszélését. Tolla nyomán már-már szétfeszül az írás a belepréselt anyagtól és reflexív erőtől, amelyet azonban logikájával meg is fegyelmez. Az elégikus élethangulatot éreztetni, még inkább ellensúlyozni hivatottak itt a költői eszközök. A gondolatritmus például egyenletességével, szimmetriájával enyhíti a szövegben végighúzódó szomorúságot, a szekvenciák lépdelő ismétlése ellenpontozza a tragikumot, s a mellérendelések sorából akkor is erő árad, ha a költő épp erőtlenségét árulja el előttünk. A félbeszakadt nyomozás lapjain egy olyan ember és alkotó szólal meg, aki immár minden lényegeset megismert az életből és az irodalomból. Hódolat az ismeretlen istennek Személyes vallomások, rejtett lírizmussal teli állásfoglalások Vas István esszéi, tanulmányai is. Kritikát, illetve értekező prózát is 1928-tól, tehát ugyanakkortól kezdett írni, mint verset, s mindig arról, amit az irodalomból legbensőbb ügyének vagy egyéni megismerö-önépítő munkája eredményének érezhetett. Témáinak 213