Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
Pomogáts Béla: NÉPI ÉS PRÓZAÍRÓK - Csűrös Miklós: Kodolányi János
tessé tevő utca és tér. A társadalmi körkép méretei megnőnek, a szerb tisztviselőréteg és a magyar intelligencia, a gőgös basaparaszt és a nyomorult zsellér, a szervezkedő, öntudatos proletariátus és a félrevezetett, nacionalista szellemben nevelkedett diákság együtt kavarog a nagyszabású tablón, típusok és változatok sokaságában, életszerű tarkaságban. E tekintetben méltatói joggal emelték ki a regény intenzív teljességét, világának balzaci bőségét, azokat a vonásokat, amelyek a kritikai realizmus nagy alkotásaival rokonítják: az úri középosztály szenvedélyes, de aprólékos leleplezését, az ősi paraszti életforma felbomlásának szomorú, de illúziótlan látleletét, a munkásalakok rokonszenvvel, de belső azonosulás nélkül ábrázolt galériáját. Eltér a Vízválasztó megoldása a Boldog békeidőké tői abban is, hogy Kodolányi személyes vívódásait, intellektuális és érzelmi küzdelmét a világnézeti meg a társadalmi-politikai kérdésekben való eligazodásért nyíltabban, közvetlenebbül, ideológiailag artikuláltabban fejezi ki. Ezt a különbséget az író egykori önmagáról mintázott regényhőse felnőtté válása, szellemi arculatának kialakulása hitelesíti lélektanilag. Ebből azonban nem következnék, hogy Németh Laci a regény szerkezetében az egyedül kitüntetett „főalak" hegemén szerepéhez jusson, hogy benne találkozzék, jellemét magyarázza valamennyi motívum. A Vízválasztó kritikai realista tablója egyszersmind egy mélységesen szubjektív mondandó formája, érvrendszer, amely a „vagyunk, amik lehettünk” gondolatát hivatott igazolni: innen jöttem, eddig jutottam, ennyire terjedt szabadságom a determinizmussal szemben. Nem a nevelődési vagy a fejlődési regény sémája érvényesül itt (legföljebb a Boldog békeidőkben ábrázolt pegagógiával mint okkal van kapcsolatban a felnőtt fiú ellentmondásos jelleme mint okozat); egy lélekállapot, élet- sőt létérzékelés analízise a regény, megint az átmenetiség, a se ide, se oda nem tartozás gyötrelméé, a magányé, amelyet a József Attila-i ihletésű metafora foglal össze: „Egy lüktető meleg szív a világűrben, felakasztva egy csillagra”. E kozmikus magányérzet szociológiai gyökere, az osztályát megtagadó, a jövő erejével, a proletariátussal azonban tartósan szövetkezni képtelen értelmiségi „küszöb"helyzete egész életében foglalkoztatta Kodolányit. Novelláiban érzékeny művészettel, publicisztikájában olykor egyoldalúan, vádaskodva, újra meg újra visszatért e kulcskérdéshez; mitikus szimbólumainak (például Mózes kirekesztése Kánaánból) fájdalmas szubjektivitása is gyakran táplálkozik ebből a mélyen átélt válságból. A küszöböt a Vízválasztó hőse sem lépi át, néhány finom vonással Kodolányi mégis kiegészíti, továbbfejleszti hasonló típusú korábbi írásai koncepcióját. Irónia nélkül, tévedéseikkel együtt is Lacival egyenrangú vitapartnerekként ábrázolja a kommunista munkásokat; a Laci magányát jelképesen kiemelő sztrájkjelenet és az öngyilkossági kísérlet leírása után olyan perspektívát villant föl, amely az evilági megváltódás, a közösségben való föloldódás távoli, de nem irreális lehetőségét sugallja: „következik a közös küzdelem, a közös nyomor. A közös siker. Majd. Egyszer. A többi pedig nem fontos.” Húszéves mását idézve, a hatvanesztendős Kodolányi vallomása szólal meg a regényben; nem tagadja meg és nem sírja vissza, csak magasabb szinten értelmezi, magyarázza a múltat, de utópia és valóság, egyén és közösség, transzcendencia és immanencia majdani egymásra találásának csendes 424