Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
Pomogáts Béla: NÉPI ÉS PRÓZAÍRÓK - Csűrös Miklós: Kodolányi János
tosságát kívánják jelezni pályáján. Az újraértelmezés, az összefoglalás, a számvetés igényével készült újabb memoárok szemléletét azonban olykor elferdíti a fölösleges önigazolás, a méltatlan vádaskodás, a sérelmek izgatott sorolása. E zavar lélektani hátterét a Süllyedő világ új kiadásának utószavában (1965) maga Kodolányi fogalmazza meg találóan: „a méltatlanul üldözött ember lelki habitusát öltöttem magamra, s hovatovább pszichotikus állapotba kerültem”. A sértettség, a „perrendtartásszerü” bizonyítás kényszere lehetetlenné teszi, hogy olyan nagyvonalú módon ábrázolja és magyarázza életét, mint szépirodalmi müveiben. Jogosan hangsúlyozza pályája összefüggését a szocializmussal, de vallásos-idealista világnézeti pozíciójáról, a mozgalom módszereit illető vitákról, sőt szembekerülésről, a németellenes nacionalizmusával kapcsolatos bonyolult kérdésekről, egyszóval történeti helyzete átmenetiségéről, a küszöb-szituációról kevesebb és súlytalanabb szó esik a kelleténél. Önnön szerepét ez az ábrázolás akarvaakaratlanul megszépíti, vélt vagy valóságos ellenfeleiről viszont torzító, pamfletbe illő képet fest. Egy-egy fontos irodalomtörténeti kérdésről szólva a nagy összefüggések és távlatok fölvillantása helyett mellékes részletekre koncentrálja figyelmét (például az Új Szellemi Front vitája kapcsán a Zilahy-villában megjelent írók névsora) vagy meghatározott személyekre hárít egyetemes felelősséget (József Attiláról szóló írásaiban). De még ezen a torzító lencsén át nézve is megrendít egy nagy lélek szenvedéseinek sorozata s a küzdelem, hogy fölébe kerekedjék testi és lelki kínjainak. Betegségei történetét rekonstruálva (Kéklámpás szobák) élete summáját, végső szubjektív tanulságát így fogalmazza meg: „igaza volt Móricz Zsigmondnak: minden jó és minden szép forrása a szenvedés és csak a szenvedés. Természetesen hozzá kell tennem: ha ezeket a szenvedéseket le tudjuk gyűrni, úrrá tudunk lenni rajtuk és nem adjuk meg magunkat.” Kihallatszik a kötetből a hűség büszkesége is, nemcsak az országból távozók szánakozó emlegetésében, de a jóban-rosszban kitartás etikájának vállalásában is: „Én mindig tudtam, hogy itt a helyem.” A kötet írásai közül a legnagyobb dokumentatív értéke az Egy marok föld (Emlékeim Móricz Zsigmondról) címűnek van. Azon túl, hogy irodalomtörténeti fontosságú adalékokat tartalmaz Móricz és a freudizmus vagy a spiritizmus viszonyáról, a teória és a gyakorlat, a szervezés dolgában elfoglalt álláspontjáról, az IGE történetéről stb., finom lélektani eszközökkel elemzi és a művészi (nem feltétlenül történeti, tárgyi) igazság erejével ábrázolja Móricz összetett viszonyát a nőkhöz, két házassága belső problematikáját s életművének idevágó tanulságait. Meghatóan szép írás a Tücsökzene Szabó Lörincről: az emlékezés, a lélektani értelmezés, az esztétikai értékelés és elemzés szerves összefonódása meg a mindezt bensőséges fénybe burkoló szeretet nemcsak a Szabó Lörincről szóló rangos portrétanulmányok, hanem a magyar esszéirodalom emlékezetes remekei között jelöli ki helyét. Egységesnek vagy felemásnak, szervesen bontakozónak vagy élesen elkülönülő szakaszokra tagolódónak lássuk Kodolányi pályáját? A külső fordulatok, a szakítások barátokkal, mozgalmakkal, fórumokkal — úgy tűnik fel — elhomályosították a belső egység, a világnézeti és művészi következetesség jelzéseit. 426