Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
Pomogáts Béla: NÉPI ÉS PRÓZAÍRÓK - R. Takács Olga: Darvas József
emlékezésben felidézte, sokan elemezték pályájának állomásait. Az egyik legtömörebb összefoglalásból olvassuk újra az író szavait: „Az 1931—1932-es esztendők elhatározó jelentőségűek voltak az életemben. Ekkor ismerkedtem meg a marxizmussal. Az út Adyn, Szabó Dezsőn, Móricz Zsigmondon keresztül vezetett. Ebben az időben kezdtem el írni verseket. Szabadverseket. Mert hamarosan Kassákot is megismertem és a fiatal József Attilát, meg az ifjú Illyést, a »Sarjúrendek« költőjét. Mire 1932 nyarán elvégeztem a tanitóképzőt, már marxistának, szocialistának vallottam magam. .. azzal az elhatározással indultam el Budapestre, hogy író leszek, szocialista író... ” íróvá is, a parasztság írójává is a marxizmussal való találkozása tette — hangoztatta. Termékeny szerző lett: harminchárom éves koráig, a felszabadulásig már szinte minden jelentős müvét megírta. Életismeretét, élményanyagát a faluról, a kortárs paraszti élet nyomorúságairól szóló regényeiben formálta művészi alkotássá: Fekete kenyér (1934), Vízkereszttől Szilveszterig (1934), Állomás (1935), Falak mögött (1937), Máról holnapra (1938) című társadalmi regényein és az önéletrajzi ihletésű Elindult szeptemberben (1940) című regényén kívül két történelmi regényt írt: A törökverő (1938) és a Harangos kút (1942) címüeket. Elkészítette a népi valóságfeltáró irodalom két híres, klasszikussá vált müvét is: A legnagyobb magyar falu (1937) és az Egy parasztcsalád története (1939) című szociográfiákat, a népi mozgalom sodrában született legjobb művek méltó társait, valamint a Szakadék című drámát. 1936 és 1944 között emellett rendszeres és gazdag publicisztikai munkásságra is futotta erejéből: napilapokban, folyóiratokban közölt riportjait, tanulmányait, cikkeit, útirajzait, irodalompolitikai írásait csak évtizedek múlva gyűjtötte kötetekbe. Négy terjedelmes könyv lett belőlük: az Országúton, városon (1960), a Végig a magyar Szaharán (1961), az Az író vizsgája (1968), a Gyűjtőlencse (1968), valamennyi a tenni akarás, a szenvedélyes állásfoglalás, a hiteles tudósítás, a közösségvállalásra mozgósító hit maradandó dokumentuma. Az írások a magyar publicisztika, újságírás történetében rangos helyet töltenek be sajátos stílusuk, következetes állásfoglalásuk, a lírai és kritikai elemek mesteri ötvözése révén. A két világháború közötti Magyarország megismeréséhez a szociográfiai irodalom mellett ezek az írások is hozzásegítenek. Valamennyi müve igen kis példányszámban jelent meg, ezért csak az olvasóközönség szűk rétegéhez jutott el. A kortárs szellemi élet azonban elismeréssel fogadta az új író alkotásait, többek között Móricz Zsigmond, Schöpfiin Aladár, Méliusz József, Németh László méltatták. Diószegi András több tanulmányban is feldolgozta Darvas József írói munkásságát: hosszan foglalkozik a ritka epikus tehetséget méltató fogadtatással, bár kritikusan állapítja meg azt is, hogy számos újításának, pszichológiai kultúrájának teljes felismerésére igazán csak a későbbi évtizedekben került sor. Ugyanígy csupán évtizedek múlva kezdték kritikusai és írótársai kellő súllyal értékelni a konvencionális, mindennapi életanyag rendkívül eredeti megformálását, s méltatták egyik legjellegzetesebb erényét: a tömeglélektan ismeretét, a közösség ábrázolásának kivételes képességét. Diószegi szavaival: „Darvas is eposzt ír, babonát, legendát és realitást ötvöz eggyé, s úgy mozdít meg regényeiben történelmi dinamizmussal feltörő tömegindulatokat .. .a magyar 443