Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
FOLYAMATOK ÉS MŰFAJI VÁLTOZÁSOK - Béládi Miklós: A széppróza útjai és választásai 1945-1975
érdekes figurák felsorakoztatásával, hogy a vasút és a szövőgyár intézményjellege és az ott dolgozó emberek egyéni élete szétválaszthatatlanul egybefonódjék. Ugyanez az írástechnika érvényesülhet a riportnovellában is, melynek többféle változata honosodott meg (kérdező, eset-, eseményleíró stb.), s ezek némelyike a középfajúra stilizált, irodalmiaskodó novellák fölébe emelkedik (Brády Zoltán, Szekulity Péter, Csalog Zsolt írásai). A szociográfia, dokumentum, riport előretörése biztató jelenségnek ítélhető. Teljességgel tarthatatlan az az esztétikai érvekkel jelentkező bírálat, mely szerint a társadalomrajz a nyers valóság felmutatásával is valójában a konszolidált társadalom kompromisszum-rendszerének támogatója és annak csupán ravaszabb kiadású manipulációs eszköze. Az irodalmi publicisztika művelői — pótolva és átvállalva részint a fikciós -műfajok szerepkörének hiányait — a fontos társadalmi, közéleti jelenségek köntörfalazás nélküli megvilágításával nemcsak látókörtágító munkát végeztek ezekben az években, hanem a műfajnak is tekintélyt szereztek, és friss levegőt vittek a némelykor aggasztóan közepes szintű, úgynevezett „alkotói” világba. Különösen azok a cikkek, vitasorozatok kavarták fel az irodalom állóvizét, melyek a társadalom távlati érdekei és az elégtelenül működő intézményrendszer feszültségét hozták felszínre, és a sürgős változtatás igényét hangsúlyozták (Mezei András Ilyen gazdagok vagyunk?). Fokozott érdeklődés övezte a húsz-harminc éves írók irodalmi és társadalmi presztízse körül forgó eszmecseréjét, amely túlnőtt az öregek— fiatalok nemzedéki vitájának keretein, és újólag felvetette azt a kérdést: hol helyezkedik el az irodalom és társadalom intézményvilágában, meddig terjed a hatóköre és mekkora az autonómiája? Sükösd Mihály vitaindítója, a Továbbjutni (ha lehet) néhány cáfolhatatlan észrevételt fogalmazott újra, s a hozzászólók — elsősorban Berkes Erzsébet, Csoóri Sándor, Fekete Gyula, Tóth Erzsébet — szerencsés módon tágították ki a megbeszélést a mai irodalom rejtettebb bajainak, közérzeti állapotának vizsgálata felé. A fiatal irodalomról folyó vita is rátapintott egy fájó pontra, nevezetesen arra, hogy az irodalom (a kultúra) a gazdasági élet fejlődése és a tudományok megnőtt szerepe következtében a második vonalba szorult, s amolyan technikusi-szolgáltatói szintre süllyedt, holott mind nyilvánvalóbb, hogy a kultúra és a művészet nem a gazdasági élet eltartottja, megtűrt függvénye, hanem éppenséggel a gazdasági fejlődés alapja és motorja lehet, ha az őt megillető helyre kerül. S az is kiviláglott a hozzászólások java részéből, hogy tévedés azt hinni, az író kétféle sors, hivatástudat, mesterség között választhat: lehet belőle vátesz, fölkent népképviselő vagy stílusbravúrokat csillogtató írástechnikus. Vátesz volt Ady, Szabó Dezső, Kassák (a tizes és húszas években), de nem volt vátesz József Attila, Szabó Lőrinc, Németh László, Illyés Gyula. A váteszek kora már 1945 előtt lejárt, elmúlt, s amikor az ötvenes évek elején a kulturális politika feltámasztotta, az akkori irányítók létrehozták a vátesz író paródiáját, akitől épp azt vonták meg, ami ennek a típusnak a fő ismertetőjegye: a szellemi és a lelki szabadságot, s arra késztették, énekeljen arról az édenkertről, melyet a politika vetített eléjük. Ha napjainkban az író közérdekű dolgokat vesz tollára, ha a nemzeti tudat körébe vágó tárgyakról fejti ki véleményét, ha a kesudióról, a demográfiai 4 Irodalomlörténel ill I. 49