Béládi Miklós - Rónay László (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 3/1. A próza (Budapest, 1990)
A SZOCIALISTA MOZGALOMBAN - A munkásmozgalom írói és krónikásai
(Kivételt csupán a Világirodalmi Szemle volt munkatársai jelentettek: a Csömöricsoport.) Ami pedig egyértelműen a mozgalom gyermekbetegségére utalt, fenntartással fogadták koruk érett, a Nyugat örökségét vállaló irodalmát, sőt még a törekvéseikhez közel álló művészi alkotók közül is néhányat (Bálint György, Gelléri Andor Endre, Nagy Lajos). Ebből a magatartásból következő hiba volt az is, hogy a rokon élethelyzetü és törekvésű pályatársakat erős fenntartásokkal figyelték, kivált, ha müveiket a hivatalos irodalmat képviselő fórumok díjazták, vagy szívesen közölték (például Hollós Korvin Lajost, Vészi Endrét). Az erősödő szocialista irodalom alapkérdéseit vetette fel már a népi írók polémiája, amely a munkásíró-vita előtt zajlott a Népszava hasábjain (1942). Nagy István s a megszólaló munkásírók a lényegre figyeltek a Veres Péter körül dúló támadások esetében is. Milyen szocializmusért küzdenek a népi írók? A munkásírók és a népi írók balszárnya (Darvas József, Veres Péter) között a személyes kapcsolatok keretei között született szövetség a közélet és az irodalom szintjén is megerősödött. (Darvas József vezeti be az 1941-es Tollalés szerszámmal című antológiát, szerepel a Mérlegben és a Mértékben; a Munkások bevezetője pedig Veres Péter munkája.) Ők maradtak ugyanis leginkább mentek a „harmadik út”, „a magyar különút” osztályálláspontot kikezdő koncepciójától. A Veres Péter-vitát a munkásírók helyesen a szocialista irodalmon belüli kérdésnek látták. A vitákban válik bizonyossággá az elméletnek az a megállapítása, hogy új irodalmi korszak kezdete előtt állnak. Ezért tagadnak meg minden közösséget a Nyugattal, ezért támadták elfogultan a Nyugat örököseit is. A szocialista képzőművészek hatására irányzatuk őseit a 19. század második felében keresik, elődeiket pedig a század tízes éveiben. Elsősorban Kassák Lajosra mutatnak. Arra a Kassákra, aki 1939-es Móricz-tanulmányában kimondja és bizonyítja, hogy Móricz „nemcsak hírnöke volt az új magyar prózának, hanem hosszú időre meg is határozta annak fejlődési vonalát”. Kassák az első, aki határozottan bírálja a Hét krajcár „érzelmes meséjét” s a nagy író életművében annak az új magyar regényirodalomnak a kiindulási pontját keresi, „amely mindmáig nem találta meg a maga szerkezeti törvényeit”. Amikor Kassák a művészi és a szociális egységről, a műalkotás szociális egységéről beszélt, a magyar szocialista epika útirányát és művészi követelményeit határozta meg. A regény műfaját vizsgálva A boldog emberre mutatott rá, amely a vállalt „teljes megkötöttség” remeke, illetve az Erdélyre, amely a valóság újjáteremtésének, az alakítottságnak a példája. A munkásírók elméleti tájékozódása nemcsak Kassák, hanem egyre fokozottabban József Attila felé irányult. Földeák János már 1942-ben írott Új irodalmi korszak előtt című cikkében beszélt arról, hogy Kassák Lajos volt az első, aki osztályának nevében és ahhoz való hűségével utat tört s „szalonképessé” tett egy új tartalmú irodalmi irányzatot. Annak a tömegnek a nevében írt és ír, annak a tömegnek szociális és kulturális problémáit fejezte ki és fejezi ki, amely tömeg felé legfeljebb csak „kirándultak” a magyar írók és költők, tudomásul vették, alkalomadtán egy-két szót is ejtettek róla, de mindig előkelő magasságból és sohasem a velük teljes közösséget valló vállalkozással. 540