Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 1. Irodalmi élet és irodalomkritika (Budapest, 1981)
A KORSZAK IRODALMI ÉLETE - Bodnár György: A szocialista irodalompolitikai fordulat ellentmondásai (Révai József pályaképe a felszabadulás után) - Az ellentmondások feloldásának lehetősége és kudarca
megközelítés problémáira. Lényegében máig érvényesen fogalmazza meg, hogy az elméleti-általánosító és a történelmi megközelítés egymást feltételezi, következésképpen a stílustörténeti periodizálás csak a társadalomszemlélet elemzésének integrálásával lehet hiteles. Szembeszáll néhány megrögzött elméleti előítélettel is. Nem az a perdöntő — fejtegeti —, hogy Móricz nem adott teljes körképet a korabeli magyar társadalomról, hanem az, hogy paraszti álláspontról is észrevette és ábrázolta a kor néhány fő kérdését. Az Árvácska értékelésében pedig bizonyítja, hogy gyakorlati kritikájában meg tud szabadulni korábban megfogalmazott teóriáitól, s felismeri, hogy a hős szomorú sorsa önmagában még nem teszi a sivárság és kiúttalanság ábrázolásává a regényt, sőt, a pozitív hős és a happy end kárára lett volna. Irodalomkoncepciójának nagy próbája és önkorrekciójának nagy lehetősége azonban a József Attila-értékelés. Ebben a munkában Révai az új magyar irodalom egyik közvetlen elődjéhez akar utat találni, vállalva az előtörténet bonyolultabb képletének megfejtését is. De egyben gondolatmenete hiányzó láncszemének megalkotására is kísérletet tesz. Kölcsey, Petőfi és Ady életművében még egyszerre figyelte a magyar múlt fontos történelmi fordulóit és azok irodalmi megfogalmazását, de az első világháború utáni korszakot, amelyet átélt, csak részben elemezte. Történelmi és társadalmi elemzéseiben ekkor sem csak a kortárs közvetlensége nyilatkozik meg, hanem a történelemben gondolkodó ember távlatos szemlélete is, vizsgálata azonban csonka marad, hiszen hiányzik belőle a kor nagy költői összefoglalásának tanulsága. A József Attila-értékelés felvállalása e hiány érzékelését jelzi. S Révai nem elégedett meg gondolatmenetének mennyiségi kiegészítésével, hanem a József Attila életművéből kiolvasható következtetéseket mintegy szembesíti is — ugyancsak rejtett és belső vitában — korábbi téziseivel. Ezért vállalkozik már munkája elején a téma és a szociaüsta örökség leginkább kerülgetett problémájának megoldására. Amint Adyban együtt látta a viharmadarat és a szimbolista költőt, úgy József Attilában sem választotta ketté a harmonikus és a válságos alkotót. Aligha véletlen, hogy 1956 nyarán, amikor részletet tesz közzé készülő József Attila-tanulmányából, ezt a felismerést emeli ki: „Tagadhatatlan, hogy József Attila utolsó éveinek költészete nemcsak a nagy humanista versek egész sorával ajándékozott meg bennünket, hanem a sötét kétségbeeséssel teli tragikus légkörű, a halál és a meghiúsult remények levegőjét lehelő versekével is. József Attila költészete szocialista költészet, de nem ennek ellenére, hanem éppen ezért: nem a vulgáris liberális demokratikus optimizmusnak, hanem a fejlődés ellentéteit, visszaeséseit, pusztításait is számba vevő és kérlelhetetlenül kimondó, de az emberi haladás győzelmében a tragikus útkanyarok ellenére is hivő embernek a költészete” (Szabad Nép 1956. június 4). 136