Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 1. Irodalmi élet és irodalomkritika (Budapest, 1981)
A KORSZAK IRODALMI ÉLETE - Bodnár György: A szocialista irodalompolitikai fordulat ellentmondásai (Révai József pályaképe a felszabadulás után) - Az ellentmondások feloldásának lehetősége és kudarca
E belső vita, önkorrekció és tisztuló gondolatmenet logikáját azonban ismét megtörte a politika, amelynek hatása viszont most nem a mozgalom önkényes prekoncepcióiban jelentkezett, hanem Révai József téves helyzetértékelésében és következtetéseiben. Révai az 1956 októberében átélt megrázkódtatások következtében életveszélyes állapotba került, egy hónapot a Kreml kórházában töltött, s csak 1957 elején kezdett ismét felépülni. Amikor ugyanez év tavaszán hazatérhetett, már elkezdődött a konszolidáció nehéz munkája. Amint Urbán Károly írja, ebben a szakaszban az egész magyar pártéletben felélénkültek a szektás tendenciák, s ezek képviselői közül többen Révait tekintették zászlóvivőjüknek. Révai felismerte ugyan a veszélyt, de „abból kiindulva, hogy az ellenforradalom után a revizionizmus a fő veszély, nem pedig a szektarianizmus és a dogmatizmus, egyre kevésbé tud és akar a kétfrontos harc reális követelményeinek megfelelni”. 1948 után életműve és szemlélete hibás fordulatot vett, de ennek következményeiben még osztozhatott közösségével, a magyar kommunista mozgalommal. 1956 után viszont egy tisztuló pártban kezdhette volna újra munkáját, s a maga korelemzésétől függött, hogy felismeri-e egy jobb szocializmus lehetőségét. Élete menthetetlen tévedése volt, hogy nem ismerte fel. József Attila-kutatásainak első összefoglalásait ebben a helyzetben kísérelte meg {József Attila költészetéről, 1958. június; József Attila-problémák, 1959). Megmerevedett politikai szemléletének hatása ugyan nem mutatkozik közvetlenül e kísérleteken, feltűnő azonban, hogy tisztuló irodalomszemléletét már nem alkalmazza a József Attila-téma olyan — ugyancsak vitatott — mozzanataira, amilyen a költő viszonya az új népiességhez és az avantgarde-hoz. Szerinte az új népiesség ,,az ellenforradalom szellemi talajából nőtt reakció” az Ady-korszakra, s „bizonyos kapcsolódási kísérlet” a konzervatív restaurációhoz. Az avantgardizmus lényegét pedig továbbra is a formarombolással, az antirealizmussal és az értelemellenességgel azonosítja. De 1956-os tanulmányrészletének felismerését ebben a megmerevedett értékrendben is megőrzi. Sőt Madách-tanulmányában érvényét még ki is terjeszti, pedig ebben is keverednek a szűkítő prekoncepciók és a mű belső törvényszerűségeit követő elemzések: „Egy nagy író nem azzal lesz naggyá, hogy mindenáron feloldja és egységbe foglalja az ellentéteket, sőt sokszor az teszi naggyá az írót, hogy az ellentéteket feltálja és megmutatja, vagy legalábbis érzékelteti kibékíthetetlenségüket” (1858. szeptember). Következetlenség ez? Kétségtelenül az, de bizonyára a belső vita folytatása is, amely már nem zárulhatott le. Révai József munkái a fordulat éve utáni korszakban műfajilag a publicisztikához állnak legközelebb, a tudatformák rendszerében pedig az irodalompolitikához tartoznak. így megítélésükben nem alkalmazhatjuk csupán az irodalomtörténet mértékét, hanem olyan koordináta-rendszerre 137