Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 1. Irodalmi élet és irodalomkritika (Budapest, 1981)
A KORSZAK IRODALOMSZEMLÉLETE - Agárdi Péter: Az irodalomtörténetírás története - A magyar marxista irodalomtörténetírás alapkérdése - Lukács, Révai és a "forradalmi fejlődésvonal" koncepciója
tói előre nézve pedig a Tanácsköztársaság utáni ellenforradalmi periódus konzervativizmusa, illetve ellenzéki áramlatainak tragikus megosztottsága, a népies—urbánus vita (mint megint csak egyszerre társadalmi és esztétikai kérdés) jelölte ki érdeklődésük, vitáik, irodalmi harcaik fő terepét. A szovjetunióbeli magyar irodalmi emigrációt jellemző viszonyok, az ismerethiány, a szocialista irodalomszemlélet csonkasága és az egyéni ízlés ugyanakkor — szektarianizmusellenes, népfrontos koncepciójuk ellenére is - akadályozták őket abban, hogy fogékonyan megértsék a kortársi új irodalmat, és már a harmincas—negyvenes években részletesen foglalkozzanak József Attila költészetével. Az emigrációból hazatérő Lukács (és a hazai illegális mozgalomban nevelkedett Horváth Márton) 1945-ben már lényegre tapintó tanulmányban kapcsolja be József Attilát a „szubjektív” érdeklődés körébe és a magyar irodalom „objektív” forradalmi fejlődésvonalának sodrába. Révai József viszont még ekkor sem nézett szembe a József Attila-kérdéssel. 1949 után tévesen értékelte József Attila pályáját s főleg a „pokoljárás” problematikáját: a József Attila-ügyön túlmutató dogmatikus irodalomtörténeti tehertétel volt ez, aktuális kritikai-politikai következményeiről nem is beszélve. 1955-től azonban Révainál önkritikusan „helyére került”, József Attila, s ezzel párhuzamosan, ettől is ösztönözve irodalomtörténetírásunk is döntő lépést tett — nemcsak egyszerűen a dogmatizmus legyőzése, hanem — az eredeti, másfél-két évtizeddel korábban lényegében már kikristályosított marxista alapelvek „rehabilitálása” és termékeny továbbfejlesztése útján. Központi problematikája, s egyúttal máig is neuralgikus pontja irodalomtörténetírásunknak az úgynevezett forradalmi fejlődésvonal kiemelt szerepének, a ,.Petőfi—Ady— József Attila"-hármasság esztétikai mértékének. kérdése. A koncepció forrása megint csak nem önelvűen irodalmi: a népfrontstratégiára áttérő kommunista álláspont révén ismerte fel a magyar progresszió, hogy irodalmi fejlődésünk tetőpontjai a líra műfajában születtek meg, s hogy a lírai csúcspontok a magyar társadalom forradalmi „pillanataiéval, illetve a következetesen baloldali eszmélkedéssel függenek össze. Mégpedig úgy, hogy a — mégoly ellentmondásos társadalmi hátterű — magyar „nézőpont” egyben az egyetemes emberi perspektívák világirodalmi rangú művészeti átélését is lehetővé tette; a kelet-európai „peremvidék” osztályharcaiból az egész emberiség ügye, a világszabadság gondolata is modern művészi hitelesítést kaphatott. Bármennyire leegyszerűsített is a megfogalmazás, tény, hogy magyarság és Európa, osztályharcos népiség és forradalmi emberiségtudat (majd: hazafiság és internacionalizmus), korszerű formarendszer és esztétikai értelemben vett realizmus Petőfinél, Adynál és József Attilánál páratlan szintézisbe jut. Bizonyítva, hogy a korban, a nemzet társadalmi sorskérdéseiben magát érdekeltnek tudó, az alternatívákat művészként átélő, az alter-286