Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 1. Irodalmi élet és irodalomkritika (Budapest, 1981)
A KORSZAK IRODALOMSZEMLÉLETE - Agárdi Péter: Az irodalomtörténetírás története - A monográfiáktól a szintézisig (1952-1965) - Viták, áramlatok, iskolák
jával, a népi írókkal,azavantgarde-dalésa „harmadik nemzedék”-kel, Nagy Lajossal és Radnótival stb. foglalkozni. Az is igaz viszont, hogy a filológiai alapozás hiánya ezen a területen „első menetben” még egyelőre életrajzi megközelítésű portrémonográfiákat igényelt. A módszerek, az irodalomszemlélet korszerűsödése azonban az életrajzi megközelítés ellenére is műközpontúbbá tette ezeket a munkákat, mintsem az első pillanatra látszik. Elég itt példaként Czine Mihály Móricz Zsigmond-, Nagy Péter Szabó Dezső- és Szabolcsi Miklós József Attila-monográfiájára, a 60-as évek első felének ez impozáns teljességű, értékes alkotásaira utalni. E nagy jelentőségű monográfiák nemcsak egy korszerű 20. századiságkép kidolgozásában töltenek be jelentős szerepet, hanem az életrajziemberi megközelítésnek az irodalomtörténeten, a szakmai eredményeken jóval túlmutató, pedagógiai-közművelődési-ideológiai-etikai hatékonyságát is bizonyítják. Mindhárom monográfia új adatok, életrajzi-esztétikai elemzések sokaságával hitelesíti József Attila, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső marxista értékelését (Szabolcsi és Czine monográfiája nagyívű pályaképtervek első, realizált részei), s emellett a korszakszeletek széles irodalom- és eszmetörténeti körképét is felvázolják. Nem kevés máig nyúló ideológiai vita forrását tárják fel, és segítik egyben a tisztázó megoldást is. Czine Mihály könyvéből a népiségélmény emberi-művészi vonatkozásainak felfejtése; Szabolcsi Miklóséból a munkásosztály és József Attila kapcsolatának, József Attila rendkívül mély Ady-élményének és a Juhász Gyula-problémának az elemzése; Nagy Péteréből pedig a jobboldali radikális faji eszméknek, a népi írók eszmeköre egyik ideológiai összetevőjének az analízise ragadható ki tudományos nóvumként s egyúttal fontos közérdekű eszmetörténeti tanulságként. A 20. századra vonatkozó kutatások dimenziói az említett munkákon kívül főleg az akadémiai irodalomtörténeti szintézis új eredményt hozó, szinte monográfia értékű fejezeteiben tárulnak fel, elég csak Béládi Miklós, Bodnár György, Czine Mihály, Diószegi András, Illés László, József Farkas, Kiss Ferenc, B. Nagy László, Rába György, Szabolcsi Miklós, Tamás Attila, Ungvári Tamás, Varga József és Vargha Kálmán fejezeteire hivatkozni. VITÁK, ÁRAMLATOK, ISKOLÁK A hatvanas évek közepére lényegében kialakultak és megszilárdultak a marxista irodalomtörténetírás szervezeti keretei, folyamatossá vált a kutatás és publikáció. Arról nincs szó, hogy egy homogén (még kevésbé: „hivatalos”) vélemény kodifikálódott volna a magyar irodalomtörténetírásban. Mégis: a sokszor a lényegi kérdéseket érintő viták ellenére (illetve: éppen azok révén) körvonalazódott a marxista irodalomtörténetírás képviselőinek a fő kérdésekkel kapcsolatos relatív egyetértése. A jórészt 325