Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 2/1. A költészet (Budapest, 1986)

Béládi Miklós: Bevezetés

nézetből hitelesen közvetítse az értelmezés. Szabolcsi Miklós könyvét megelőzően Hankiss Elemér tett kísérletet arra, hogy József Attila költészete kapcsán poétikai alapkérdéseket világítson meg, majd Németh G. Béla Az önmegszólító verstípusról (1982) című tanulmányában foglalkozott József Attilával is, és aztán még több poétikai jelentésértelmező írást szentelt a kései József Attila lírájának. Ezek az új szempontú József Attila-tanulmányok, amellett, hogy az 1945 utáni költészet egyik legfontosabb elődjének a teljesebb irodalomtörténeti képét tárták az örökségvállaló utódok elé, roppant fontos irodalomelméleti tanulságokat is magukba foglaltak. Kiviláglott ezekből a tanulmányokból, hogy a költészetet, a verset csak a tárgynak megfelelő módszerrel lehet értelmezni. Vagyis nem elegendő, ha a költő korára, életrajzára, egyéniségére vonatkozó jegyeket vesszük számba, ha a versből kibontható lélektani, erkölcsi, jellemtani, ideológiai, eszme- és művelődéstörténeti sajátságokat elemezzük. A költészet jelentését a költészet létezésmódjának, az esztétikai jellegzetességeknek a tüzetes feltárása révén lehet csupán mértékadó módon megragadni. De nem elvont, általános ismérvek igénybevételével: ezeket az esztétikai különlegességeket csak úgy lehet igazában megismerni, ha minden jelentős mü megkapja a csak hozzá alkalmazható elemzési eszközkészletét. A József Attila költészete tanulmányozásából levonható következtetések messze túlmutattak az életmű helyesebb megértésének körén. Emeljünk ki ezek sorából csupán két olyan mozzanatot, amely tárgyunkhoz szorosabban hozzátartozik. Főként a kései korszakból származó József Attila-versek új szempontú elemzése nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a szocialista költészet jelentéstartalmát árnyaltabban, összetettebben fogtuk fel. Ehhez csatlakozott az a felismerés, hogy az eszmeiség, igy a marxista világnézet is, nem önmagában, hanem az esztétikai létezésmód érvényes közlésformái révén alakulhat át művészi értékké. A történeti vizsgálatokból leszűrt poétikai, elméleti tanulságok természetszerűen közvetlenül befolyásolták a jelenkori költészet kritikai megítélését és befogadását is. S nemcsak a szocialista líráét, hanem általában a költészet szemléletét. Az irodalmi mozgalmak időbeli történetük folyamán még tovább tagolódnak aszerint, hogy föltűnnek bennük az egymást követő generációk. Ha a nemzedéki csoportosítással szemben valaki az irodalomtörténet alapvető szerkezetmeghatá­rozó kulcsfogalmává akarná emelni, teljes joggal érhetné elmarasztalás. A nemzedéki felosztás mindig csak viszonylagos érvényű szempont lehet az írói korszak-törekvések valamiféle áttekinthető rendbe állításához; abszolúttá emelése olyan fogalom Prokrusztész-ágyába gyömöszölné az irodalmi jelenségeket, amely elsősorban külsőleges jelentéstartalmánál fogva erre alkalmatlan; erőszakot követne el az egyéni írói változatokkal szemben. A nemzedéket semmiképpen sem tekinthetjük zárt írói együttesnek, a generációval szembeni ellenérzések java része pedig abból fakadt, hogy maga az elnevezés a szoros összetartozás, a szerveződés, sőt a szervezettség képzetét keltette. Az 1945 utáni esztendők történetén végigpillantva érthetőnek tarthatjuk, hogy a nemzedék fogalmához a zárt, szervezett, sőt fegyelmezett alakulat képzete is hozzárendelődött. Ha meggondol-20

Next