Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 2/1. A költészet (Budapest, 1986)
LÍRATÖRTÉNETI FOLYAMATOK ÉS MŰFAJI VÁLTOZÁSOK - Kenyeres Zoltán: Irányzatok folytonossága és megújulása (1945-1948)
Egyéniségükhöz hangoltak néhány olyan verstípust, amely későbbi, érett alkotói korszakaikban is hasznosnak bizonyult és segítette önálló költői világuk fokozatos kibontakozását. E verstípusok a költők alkata szerint különféle variációkat hoztak létre, tónusban, színben eltértek egymástól, de alkotómódjukból következő közös jellemvonásaik ugyancsak felszínre kerültek bennük. Legkevésbé a közvetlenül agitatív, politizáló verstípusokkal sikerült megbirkózniok. Itt érte őket a legtöbb művészi kudarc; olyan kudarc, amely — József Attilától Illyésig számos példa igazolja — nem feltétlenül a verstípusok rovására írandó, hanem inkább az ő érzelmi forradalmiságuk természetéből adódott. Az egyik legsikeresebben alkatukhoz illesztett műformájuk a népi helyzetdal volt. E bensőséges lírai műfaj személyes tartalommal telítődött náluk: a költő nem „hagyta” a leírandó tárgyat beszélni, mint Illyés, hanem mint hajdan a romantikusok, saját arcképére formálta, belevetítette érzelmét és korhangulatát. A tárgyiasság itt nem öntörvényű volt, hanem a költőt maszkírozta. Nem arra szolgált, hogy az eléje táruló látványból kielemezze világának állapotát, hanem arra, hogy életérzését képekbe oldva közölje. Az előtérben még ugyan a reálisan érzékelhető látvány állt, de a kép már kitágult és többet érzékeltetett: a vers lassan fölébe kerekedett a látványnak. A tárgyiasság „visszavételét”, a helyzetdal szubjektív átpoétizálását szolgálta az anekdotikus fogalmazás. Kormos István a magyar népdal zenéjére hangszerelte a vágáns éneket, köpés jókedvét adta többletként a látvány festői elemeihez. Nyilván, mint annyiukra, őrá is hatottak József Attila hasonló típusú versei, de egyénisége már a Dülöngélünk (1947) című kötetén átütött. Az ő vagabundussága hetykébb volt és szivárványosabb, elkerülte a dac keserű szava. Versei megidézték a népmese hangját is. Nagy fesztávú és mégis önmagában lezárt képrendszert lehetett segítségével kialakítani. Allegória helyett a szimbólumok világát nyújtotta a mese nyelve. Elvont üzenetet is életszerű realizmusba oltott. Tömör volt, és mégis játékos, komoly tartalmat oldottan tudott közvetíteni. Az időtlenség illúzióját keltette, és mégis friss maradt, az ősi levegője áradt belőle, és mégis magába szívta minden időszak újdonságát. A meghittség légköre vette körül, könnyen kapcsolatot teremtett olvasójával, és mégis nagy volt a meglepetés-értéke, váratlanság-tartalma. Mindez vonzó lehetett azoknak a költőknek, akik bár újuló hittel éltek ezekben az esztendőkben, a létezés kérdését is fölvetették, s a halál és elmúlás általános, egyetemes törvényét is költészetük témakörébe vonták. Hasonlóan épült fel az a verstípus, amely a népballadából és a hősénekből táplálkozott. A szemléletesség elemei itt is készen álltak és zárt rendszert alkottak, de a tónus más volt: komolyabb, drámaibb, egyszersmind a dráma, a küzdés pátoszát is megmutató. Láthatóbban munkált benne a reménytelenségen is úrrá levő dac, a „mégis” vállalás szelleme. A balladából a lelkiállapotok érzékletes ábrázolása, a kihagyásos, szaggatott előadásmód hatott rá termékenyítőén, a hősénekből a nyers küzdelem, a még mítoszokba hajló csodás költői világ lehetett ihlető forrása. E verstípus legszebb példája Nagy László Csodafiú-szarvasa volt, a Cantata profana szövegét alkotó kolinda-ének egyénivé tett, áthangszerelt 54