Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 2/2. A költészet (Budapest, 1986)

A SZOCIALISTA FORDULAT KÖLTŐI - A fényes szelek nemzedéke - Kiss Ferenc: Kormos István

KORMOS ISTVÁN (1923—1977) Népi költőként indult az 1947-es Válaszban, s elért az egyetemesség magaslatára. Érése közben is hü maradt eredendő hajlamaihoz, műve iskolapéldája a szerves gyarapodásnak. Autodidaktaként kezdte, de indulásakor a népi mozgalom már rég túl volt az áttörés idejének beszűkítő dogmáin, az önérzetet szító „fényes szellők” ereje pedig még nem volt egyértelműen elkötelező. így történhetett, hogy Kormos István József Attila és Sinka István örökségét rokon forrásoknak tekinthette, s élt velük természete és fejlődése törvényei szerint. Természetétől különben is idegen a merev elhatárolódás. Emberi és költői karaktere programok nélkül, az alkat mélyebb sugallatai szerint s a kor kikerülhetetlen próbái folytán, látszatra spontánul érett olyanná, amilyennek az 1971-ben megjelent Szegény Yorick című kötete mutatja. Ez a gyűjtemény a felszabadulás utáni magyar líra egyik legszebb meglepetése volt. Huszonöt év választotta el a költő első, addig egyetlen kötetétől, a Dülöngélünklö\, melyre 1971-ben már csak a nagyon avatottak emlékezhettek. Úgyannyira, hogy Kormos István neve nem is gyéren meg-megjelenő költeményei,, hanem népszerű gyermekversei, műfordításai és szerkesztői munkája révén élt az irodalmi tudatban. A Dülöngélünk huszonhat verse 1947-ben funkciót teljesített: egy irányzat folyamatosságát bizonyította. Egyike volt ama kezdeteknek, melyekből Nagy László nemzedéke révén később egy nagyarányú áramlat bontakozott ki. Az irányzatlétesítő < folyamatból azért maradt ki mégis, mert szerzője inkább kárvallottként, mint nyertesként élte át a Válasz s a többi koalíciós orgánum megszűnését, s helyét csak az 1956 utahi konszolidáció során nyerte vissza. A szegénység, a tengődés és a háború éveinek útfeléről alighogy első állomására érkezett, ismét perifériára került. Első kötetének helyzetképeiben, motívumaiban ez a létezésélmény keresi kifejezésformáit. Csellengő, kisemmizett emberről tudósítanak ezek a versei. Szegénylegényről, aki egy fösvények, csőszök, intézők s más hatalmak által kisajátított világban halál felé dülöngélő rokonai (Dülöngélünk) s a tél hidegéhez edzett csavargópajtások kezét fogva viseli sorsát (Hideg téli reggel). Terhei irodalmunkban régóta ismerősek. József Attilához tudatos rokonság is fűzte. Kenyerespajtásait pedig Sinka István idézte így: név szerint, a krónikás távlatával s a társ meghatottságával. Az ütemezés dalszerü alakzataiban, a réveteg tónusban, az emlékmozzanatokból összeálló sorsjelkép líraiságában is észlelhetők reminiszcenciák. A Dülöngélünk verseiben azonban már költészetének egyéni jegyei is határozot­tak. Mindenekelőtt magatartásának és kedélyének jegyei. Ahogy viseli a kisemmi­­zettséget, ahogy fellebbez sorsa ellen, már teljesen reá vall. A balladák komor és véres szigora, a kaszaegyenesitő, kastélygyújtogató indulat haragos igéi után vele valóban a „százados szelíd szegénység szelleme” kelt életre. Az a szellem, melyről Illyés Gyula érkezésekor Babits Mihály olyan meghatottan beszélt. Irodalmunk 702

Next