Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 4. A határon túli magyar irodalom (Budapest, 1982)
Kántor Lajos - Láng Gusztáv: A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOM - A költészet fejlődése - A múlt folytatói - Méliusz József
1958—1959-ben a bukaresti irodalmi könyvkiadó aligazgatója (a nemzetiségi részleg vezetője). 1968-ban a Romániai írók Szövetségének alelnökévé választják. Ez a politikai-irodalompolitikai elkötelezettség határozta meg publicisztikáját a két világháború között, majd 1945 után az új feltételek mellett is. Gaál Gábor halála után az ő örökét kívánja vállalni; ahogy Éjszakai beszélgetés Gaál Gáborral (1956) című versében írja: „Mesterem voltál, így hát nem az idill a dolgom.” Kitépett naplólapok címen 1961-ben kiadott publicisztikai írásai valóban arról tanúskodnak, hogy sem régi, sem új „feljegyzései”-ben nem az idillre törekszik. Újságcikkekben, emlékezésekben, irodalompolitikai vitairatokban harcosan áll ki a Korunk-hagyomány, a forradalmi-mozgalmi irodalom mellett, nemegyszer — saját kezdeményeinek, például az Utunk „Nézzünk hát szembe” sorozatát kirobbantó cikkének ellentmondóan — makacs elfogultsággal kisebbítve reális esztétikai értékeket, ha azok nem kapcsolódtak a szocialista örökséghez. A legkirívóbb példa a Vigyázat! Hamis angyal (1956) című, Dsida költészetét igaztalanul elmarasztaló polemikus cikke. Nyilván erre is vonatkozik a szerző újabb vallomása, amelyet Az új hagyományért (1969) című tanulmány- és esszégyűjteménye élén olvashatunk: „e dolgozatok írójának 1967-es szemlélete, úgy gondolom, rugalmasabb, tártabb, mint a tíz vagy akár csak hat-hét esztendővel korábbi.” Most már az ötven év romániai magyar irodalmának valamennyi értékét szeretné az irodalomtörténetbe beemelve tudni, ő maga viszont továbbra is a forradalmi hagyomány ápolását, feltérképezését érzi feladatának. Sajtó alá rendezi A Korunk költészetét (1967), bevezető tanulmánnyal látja el József Attila, Radnóti Miklós, Komját Aladár verseit, Kassákról, Sinkó Ervinről értekezik, az Ady-évfordulón az anyanyelv megtartó erejéről és az internacionalizmusról szól megrendítő pátosszal. Lelkesen üdvözli a Forrás két fiatal költőjét, Szilágyi Domokost és Lászlóffy Aladárt, akikben ennek az örökségnek a folytatóit látja. Publicisztikai hévvel áll ki az irodalmi köztudatból kiesett, két világháború közötti írói életművek mellett, elsőként ébreszti a publicista-kritikus Spectatort (Krenner Miklóst), rátereli a figyelmet Hunyady Sándor novelláira, Markovits Rodion regényeire. Publicisztikai munkásságától — egészen a hatvanas évek második feléig — nem választható el élesen költészete. Több mint tízéves, részben kényszerű hallgatás után 1957-ben Együtt a világgal című verskötetével lép az olvasók elé, ezt követi 1960-ban az Ameddig ellátok, majd & Beszélgetés a rakparton (1963). Expresszionista-aktivista szabadversei kétségkívül igazolják ars poeticáját, mely szerint „Mi nem vagyunk ünnepi rímfaragók és nem félünk a versben a köznapi szótól”, de a köznapi szót korai verseiben, sőt többnyire a hatodik évtizedben sem sikerül esztétikumba emelnie. Általában költői szándékú publicisztikával van dolgunk, a szerző egy-egy újsághírre 210