Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 4. A határon túli magyar irodalom (Budapest, 1982)
Kántor Lajos - Láng Gusztáv: A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOM - A költészet fejlődése - A múlt folytatói - Méliusz József
reagál, vagy a szocialista építés általános igazságait tördeli szabadverssorokba (A munkásosztály asztala, Költemény az acélról, A párt titkár és .az óceán). Egyik-másik hosszabb-rövidebb verse nem nélkülözi a részletszépségeket, az egész építménynek túlságosan a pillanathoz kötöttsége azonban csupán rövid életű igazságok megfogalmazásához segíti a költőt. Maga Méliusz is felismeri, hogy nem lehet csak a „nagy témák”-ra építeni a költészetet, s már 1960-ban így biztatja magát: „ne légy csak nehéz szavakból verset építő.” Quasimodo olvasása közbén pedig megszületik a még szigorúbb ítélet: „egyedül a teljes emberi maradandó.” A teljesebb emberséghez vezetik azután az emlékezések, ezek válnak 1967-es kötetének, az Arénának alaphangját meghatározókká. A költő most sem válik hűtlenné a Korunk-hagyományhoz, Gaál Gábor örökéhez és az avantgarde költői iskolához, de a forradalmi elkötelezettséget nem állítja már szembe a köznapian emberivel; a tétel- és jelszópontosságot értelmet - érzelmet mozgató költői pontosságra váltja olyan verseiben, mint A Jitgadal elégia vagy az Elégia A.-ért. Modern jeremiádjaiban, melyekben a második világháború áldozatait, illetve József Attilát siratja, egyszerre szólal meg a reformáció korabeli lírai hagyomány s a kommunista lelkiismerete. Ez utóbbit sem a régi módon értelmezi már; az Elégia A.-ért harmadik éneke ezt a címet viseli: „Nem tudtam, hogy az igazság a kétely kancatejével táplálkozik.” József Attila tragikus sorsában intő jelet lát, s a történtek személyes hangú, lírai felidézésével eljut a katarzisig. Ez a személyesség jut a legteljesebben kifejezésre a kötet kiemelkedő szépségű poémájában, a Szénásszekér elégiában. A gyermekkor egyik felejthetetlen emlékét, a falut s a szerelem ébredését idézik fel az expresszionista módon áradó szabadversek, de más lírai-epikus versépítményeitől eltérően az emlékezés tárgyszerű pontossága az ökonómiát is biztosítja. Dsida Jenő Viola-ciklusa óta nem ismer a romániai magyar líra ebben a tárgykörben ennyire hitelesen szép költői alkotást. Méliusz József prózáját is az emlékezés, a gyermekkor felidézése emelte az erdélyi szépirodalmi hagyományok felső szintjére. Igaz, a Város a ködben 11969) című regénye még 1938-1940-ben született, egyes részletei Gaál Gábor Korunkjában jelentek meg, a végső változat azonban — az 1968-ban írt s a szöveghez csatolt „regény regénye” tanúsága szerint - később alakult ki, a meghallgatásra érdemes és nem csupán gáncsoskodó lektori vélemények figyelembevételével. Ebben a könyvben az első világháború körüli évek felidézése, a Proust utáni modern európai próza hangjához igazodva, a magyar prózaírás 20. századi rangján sikerült Méliusznak. A Város a ködben különösen szerencsés házasságból született: az író avantgarde elkötelezettségéből s a magyar szociográfiai irodalom tapasztalatainak hasznosításából. Vallomás ez a regény, a prousti eszközökkel felelevenített gyermekkori élményekről és azokon keresztül egy 14* 211