Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 4. A határon túli magyar irodalom (Budapest, 1982)
Kántor Lajos - Láng Gusztáv: A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOM - A költészet fejlődése - A felszabadulás utáni költőnemzedék - Márki Zoltán
lírát találhatunk, mint verseiben. Mindenkihez (1961) című kötetében oldódik líraibbá hangja, főképpen néhány szerelmes versében (Oszd meg velem), bár részletszépségeket mutató költeményei még ekkor is túlírtnak hatnak. Terjedelemre nem nagy, költészetében mégis fordulatot jelző verseskönyve, a Szerelmes könyv (1963) elfordulni látszik a közéleti problémáktól. Szász János már József Attila módján értelmezi az egyén legbensőbb magánügyeit, ennek a változott szemléletmódnak költői dokumentumai Cigaretták elégiája és Lehet című versei. A legtöbbet a „groteszk balladák” ígérik, melyekben közéletiség s illúziótlanság nem egymást kizáró, hanem egymást segítő kategóriaként jelentkezik, az érettség jeleként — ahogy Szász egy interjúban mai művészeteszményét megfogalmazta. Ennek rendeli alá újabb német, angol és román versfordításait is. Prózája — esszében, útirajzban, regényben - ma szintén ezt az utat járja. Márki Zoltán (1928—) a legnagyobb — bár korántsem ellentmondásmentes — utat tette meg nemzedéktársai közül az ötven vers társszerzőségétől s aiMség(1954) problémátlan katonaverseitől az újabb köteteit uraló szövevényes gondolatkapcsolásokig, a közérthetőség hagyományos felfogásával való teljes szakításig. Elfordulva ifjú éveinek verbalizmusától, következetesen halad a bonyolultabb formák felé. A mélység nélküli, egyszerű, agitatív költeményektől előbb a szép szavak mámora révén, képeinek barokkos túlzsúfolásával távolodott el, illetve nagyobb, igényesebb epikus kompozíciókkal próbálkozott (A tengerész és a halál, 1960; A dobrudzsai dervis, 1963). A Bartók idegenben című szonettkoszorú jelentős formai teljesítmény, de a bartóki mű lényegétől meglehetősen idegen marad, tettenérhető művisége miatt. (Válaszképpen írta meg Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című, a kiváló zeneszerzőhöz szellemében és hangvételében közelebb álló versciklusát.) Napszakok éhsége (1969) ész! láthatatlan kesztyű (1970) című köteteiben viszont a prózaversek kerültek előtérbe; az urbánus táj átintellektualizált volta ellenére ezek a leírások hívebben tükrözik a hétköznapokat is, mint a korábbi, napfénytől és metaforáktól csillogó ódák, a váratlan képtársítások s a játékos ellentétezések új összefüggésekre villantanak fényt. Mint az Október ébredésében: „. . . S mozgásba lendül járókelő híreivel és aszfaltbetyár messzeségeivel az utca. Egy igazgató lakása elé gördül a négykerekű felelősség. Felelőtlen sarkokon fogafehérét mutatja az alkohol, búcsúzik csecsebecséitől a kirakatokba tett átszellemültség. S így lassan mindent áthat a vaskos és légies valóság, hogy az emberiség fele most igazodik napi munkájához, a cipőfűző megkötésétől a békeegyezmények megkötéséig. . A megsebzett harangjáték (1972), valamint Minden egyszerre kezdődött (1976) című köteteiben ismét a dallamosabb költői nyelv kapott szerepet, a hagyományosabb versszerűséget a szürrealisták hatása szőtte át. Márki ma új „conditio lyrica”-t vall és vállal; ahogy A láthatatlan 228