Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 4. A határon túli magyar irodalom (Budapest, 1982)
Kántor Lajos - Láng Gusztáv: A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOM - A költészet fejlődése - A Forrás költői
kesztyű előhangjában íija (s teljesen kötetlen vagy kötött, végtelenül hosszú vagy egyszavas, egybetűs sorokban akarja megvalósítani): „vers helyett befűzhetetlen élet a vers.” A „befűzhetetlen élet” sokszor nehezen megközelíthető, nehéz legyűrni a világ relativitását tükröző vers közegellenállását, de ez a szemlélet eredeti felfedezéseket is lehetővé tesz. A FORRÁS KÖLTÖI A romániai magyar líra korszerű megújhodása 1957—1958-ban kezdődik, s ebben az oroszlánrészt a legfiatalabbak vállalják, akik már a Forrássorozat megindítása előtt hallatják hangjukat a lapokban, elsősorban verseikkel, de polémiákba is keverednek az Utunk hasábjain. A vád ellenük az apolitizmus, a jelen problémáitól való eltávolodás, az öncélú formabontás, sőt a szabad vers is rovásukra íratik. E viták és bírálatok ellenére — részben talán e vitáknak köszönhetően — az irodalmi (és a nem irodalmi) sajtóban 1958-tól egyre nagyobb súllyal van jelen Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos, mellettük Hervay Gizella, Jancsik Pál, Veress Zoltán, Páll Lajos, Fábián Sándor. Nekik már nem Petőfi az elsődleges eszményük, hanem József Attila, de éppen a hangadó egyéniségek, Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos fölismerik Szabó Lőrinc ugyancsak korszakos jelentőségét, odafigyelnek Juhász Ferenc és Nagy László kísérleteire is. Ez a sikeres költői forradalom mégsem azonosítható egyszerűen a későbbi Forrás lírájával, már csak azért sem, mert első kiadói eredménye a Majtényiékkal indult, gyermekfővel szerkesztővé avatott s a maga proletkultos verseit annak idején szintén megírt Páskándi Géza Piros madár (1957) című kötete. Páskándi az elsők között választja példaképül József Attila dialektikus szemléletét, nem véletlen, hogy a kötet megjelenése előtti évben egyike azoknak, akik az Utunkban a játékos formaművész Dsidát ébresztik és védelmezik. Kányádi lírájának intellektualizálódása (a népitől a modemig vezető illyési út erdélyi példájaként) szintén ebben az időben veszi kezdetét, s legmeggyőzőbb művészi eredményei Lászlóffy és Szilágyi Domokos, majd Páskándi Géza költői kiforrásával egyidejűek. A hatvanas években aztán kétségbevonhatatlanul beigazolódik, hogy sem a szabadvers, sem a „kozmikusság”, az izmusok gyakorlatát felelevenítő kép- és gondolatkapcsolás, vagy a népdalforma gondolati lírára váltása nem jelent szükségszerűen eltávolodást a kor problémáitól: éppen ezek a költők tudják a legteljesebben, a legmagasabb művészi színvon ilon kifejezni egy új társadalomfejlődési szakasz érzés- és gondolatszöve vényét, megőrizve humanista, szocialista eszményeiket. Az első Forrás-kötetek szerzői, akik az eltelt két évtized alatt „derékhaddá” öregedtek, természetesen nem egy irányban s nem egyformán fejlődtek. A második és harmadik verseskönyvek alapján mégis azt állít-229