Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 4. A határon túli magyar irodalom (Budapest, 1982)
Kántor Lajos - Láng Gusztáv: A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOM - A költészet fejlődése - A Forrás költői - Páskándi Géza
hatjuk, hogy a legtöbben nemcsak megmaradtak a költészet szolgálatában, hanem egyéniségekké is váltak. Hervay Gizella és Jancsik Pál érzelemgazdag lírája mellett az orvosi és emberi hivatástudatát verseiben is kiélő Fábián Sándor (1937—) a hétköznapokat mind szenvtelenebből idézi meg (Nehéz szépség, 1964; A földhöz tartozom, 1967). Lászlóffy Csaba (1939-) állandó izgatottságban a világ kis és nagy problémái miatt, hol pubücisztikai hévvel, hol visszafogottabban, egy-egy pillanatképbe sűrítve, figyelmeztet emberség és embertelenség példáival (Aranyeső, 1964; Az én arcom, 1966; Boszorkánykor, 1968; Elnapolt különkiadás, 1973). A magyar történelmet idéző verseivel, drámáival jelentős részt vállal a nemzetiségi tudatformálásban (Apokrif, 1979). Páll Lajos (1938—) akárcsak festményein, a székely népélet és lélek sajátosságait ragadja meg, s nemcsak a népköltészet, a szürrealizmus sem idegen tőle (Fényimádók, 1970). Kádár János, Palocsay Zsigmond, majd egy-két évvel később Király László, Farkas Árpád jelentkezése eseményszámba ment a lírában, s velük és mögöttük egy új költői rajzás - 1945 óta a harmadik — kap teret, nem kis részben Lászlóffyék úttörésének eredményeként. A Vitorla-ének (1967) című antológia huszonnyolc ifjú költője és versírója a tehetség s a művészi érettség nagyon különböző fokain nyilatkozik meg, ami viszont Figyelemre méltó, az a valamennyi költeményt átható szilárd erkölcsi tartás („verscsatornákban csorran az őszinteség” — idézhetjük az egyik szerzőt), egy emberszabású szocializmus igenlése. A Vitorla-ének jó néhány költője, többek közt Kenéz Ferenc, Magyari Lajos, Cseke Gábor, Bállá Zsófia, Vásárhelyi Géza azóta túl van az első, sőt második kötetén is, és ezek a kötetek azt bizonyítják, hogy a legfiatalabbak a művészi igényt s a társadalmi hatékonyságot egységben szeretnék látni. A Forrás lírája mind gazdagabb irodalmat takar. Páskándi Géza (1933-) Nyugtalan szellemű, képletbe nem szorítható kísérletező, a képletek elleni tiltakozás vezeti ki az ötvenes évek elejének lírai uniformizmusából. Pedig életrajza őt rendelhette volna leginkább a „mozgalmi költő” szerepére: Szatmáron munkáscsaládban született, környező világa „ipari táj”, nevelője a külváros. Mozgalmi feladatok érdeklik: előbb lesz ifjúsági aktivista és újságíró, mintsem érettségizne, megbecsült költő és publicista, amikor a kolozsvári egyetem magyar szakára iratkozik. A korszak Petőfi— Ady—József Attila példaképhármasából kezdettől az utóbbit vallja mesterének, de nemcsak az agitatív versek költőjétől tanul, a külvárossal, az osztállyal személyes-bensőségesen azonosuló magatartást is próbálgatja, 230