Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története 1945-1975 - 4. A határon túli magyar irodalom (Budapest, 1982)
Kántor Lajos - Láng Gusztáv: A ROMÁNIAI MAGYAR IRODALOM - A költészet fejlődése - A Forrás költői - Páskándi Géza
nem utolsósorban a fiatal József Attila hetyke vagy éppen kihívó nonkonformizmusát lesi el. Ez utóbbi adja meg fiatalkori verseinek egyéni hangját: a kor jelszavaktól sem idegenkedő típustémáiba frisseséget visz azzal, hogy nem pusztán a politikai vívmányokért lelkesedik, hanem a világot frissen birtokba vevő erőmámort is énekli. Politikai költészete is érzelmi állásfoglalás. A proletkultos nézetek idején is szenvedélyes formakísérletező; első kötetének, a Piros madárnak (1957) versei ezért mutatnak oly sokféle hatást, József Attila, Majakovszkij mellett a népdalt modernizáló népiekig, Ady expresszív szókötésmódjáig. Az ötvenes évek derekától e kezdeti fiatalos nonkonformizmus gondolattá higgad: a hit „piros madarához” változatlanul ragaszkodva elutasítja a hit előregyártott érveit. A saját tapasztalás, a szabad gondolat jegyében fogalmazza újra nemzedékének optimizmusát: „Álomlátón mindent megtevők! / Krisztusi küldetési! korosztály, / ne hullajtsd le fejed! // Hajdani vak-cselekvő, pisszt se tűrő, / forrongó agyvelő, / ifjúságom, próbálj álmodni még!” (Piros madár) Fejlődésének e szükségszerű irányát — mely egész nemzedékének sorsképlete is — átmeneti kényszerű hallgatása sem töri meg. Holdbumeráng című kötete (1966) a változatlan kísérletezőt mutatja, ám a kísérlet tárgya már nem a költői nyelv és forma, hanem a lét és a megismerés: a verseiben frissen feltoluló ellentmondások és disszonanciák költő és valóság új, teljesebb kapcsolatának az igényét és feszültségeit jelzik. Páskándi lírájának alapigénye ugyanis a költészet és a költészet tárgya közötti válaszfalak lerombolása: egy olyan költői szemlélet kialakítása, mely nem éri be a valóság érzéssé és intellektuális tanulsággá szublimált képmásával, hanem a valóságnak a köznapi lehetőségeknél teljesebb meghódítását jelenti. A lét nála nem a költemény fölényesen kezelhető nyersanyaga, hanem olyan eleven folyamat, mellyel költő és verse állandó küzdelemben hullámzik, sodródik és formálódik együtt. „Nincs időm főztöd dicsérni, hozsannát / zúgni: eszem éppen-----/ Nincs időm tested vonni babérba: / simogatlak — — / Nincs időm, Anyag, művedet koronázni, / hiszen élem!” — hirdeti a hatsoros Ódában. Szubjektum és külvilág egybetartozása a költő valamennyi gesztusát meghatározza, a mindennapok prózájától az egyetemes eszmélkedésig. Egyenes következménye ennek, hogy verseiben az érzéki és az intellektuális élmény nem a megismerés két elkülönült fokozata, hanem egymást kölcsönösen átjárva egymás metaforája. A külvilággal való eggyéválást mindig az a nyugtalanító felismerés kíséri verseiben, hogy a végtelen befogadására irányuló vágy csupán lehetőségeit találja meg, nem beteljesülését. A megvalósult létezés csonkaságát feloldani csak a groteszkbe hajló fantáziának sikerül: „A pék kisüti a kedves dombvidéket / Száz méteren a pincér érmeket nyer / A tánctanár libbenve űrbe lép ki / Hétfejű sárkányt ölök én is / Ceruzával” (Képzelet). Ám 231