Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 1. A-K - Magyar irodalmi lexikon 1. (Budapest, 1963)
G
tény G. felfogására is jellemző. A párizsi évekkel együtt világosan kirajzolódik G. egész eszmevilága: reformálásra törekvő teológiai-filozófiai nézetei, újítás iránti általános fogékonysága. Humanista lelkületére erősen hatottak Ficino újplatonikus eszméi, s ezzel összefüggésben a misztika tanításai is. Nem állott távol tőle a liturgikus szövegek erazmista szellemű szövegkritikai értékelése, racionális megítélése, sőt megrostálása sem. Alaposan ismerte a történelmet, jártas volt a zenében, tanulmányozta a természettudományt is, különösképp a csillagászatot; értékes könyvtárat is gyűjtött magának. — írod. Eckhardt Sándor: Magyar humanisták Párizsban (Minerva, 1929); Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása (1944). Góth Sándor (Bp., 1869 — 1946, Bp.): színész, műfordító. A Színiakadémia befejezése után néhány évig vidéken volt, majd a Vígszínház tagja lett. A 30-as években a Színművészeti Akadémia tanára lett. Rendkívül sokoldalú színész volt. Skálája a francia bohózattól az elmélyült jellemábrázolásig, súlyos drámák főszerepéig terjedt. Mint rendező és színészpedagógus is kiváló volt. Számos Shaw-darabot vitt sikerre. Több mint ötven színdarabot fordított. Önálló munkája: Ha Molibe naplót Irt volna. . . (1944). Gottier Lajos (Munkács, 1861— ? ): író. Francia eredetű nemesi családból származott, gyógyszerész volt. Eredeti neve Gautiervolt. Költeményei, színibírálatai, elbeszélései vidéki lapokban jelentek meg. Önálló művei: Érzelmek (elbeszélések, 1894); Pusztuló gentry (elbeszélések, 1902); Gentrytörténetek (1904); Apró történetek (1908). Govrik Elemér (Bp., 1905 — 1943, a szovjet fronton): költő. Bölcsészeti tanulmányokat végzett, majd tanár volt Bp.-en. „Az ember maga is, versei is egy kevéssé József Attilára emlékeztettek” — írta róla Szerb Antal —, ő is a kozmikus magányt mondta el, jeges végtelenségek és rideg csillagok között. Klasszikus, nehéz, keretes verseket írt — nagyon modem volt és mégis nagyon sokat tanult Vörösmartytól.” Keveset publikált folyóiratokban. Egyetlen verseskötete maradt: Síkon (1942). — írod. Szerb Antal: Magyar Csillag, 1942. Gozsdu Elek (Ercsi, 1849. nov. 28. — 1919. máj. 26., Temesvár): író. Macedón származású, egyik nagyapja Lengyelországból került Miskolcra, a temesvári rokonok román anyanyelvűek, az ő családja pedig szerb. A pesti református gimnáziumban tanul, majd jogot végez az egyetemen. írói tervei vannak, de polgári pályára készül és első sikerei idején is csak rövid időre szegődik laphoz. A Függetlenség munkatársa lesz. 1883-tól bíróságon dolgozik, szívós, megbízható munkával és akarattal jól boldogul ezen a pályán. Gyors karriert csinál, két év múltán alügyész Fehértemplomban, majd Pesten, az évtized végén királyi ügyész Karánsebesen, és ebben a beosztásban helyezik át 1892-ben Temesvárra. írói munkássága eddig az időig csak félsikert hozott számára, ezért lelkileg megtorpant és elkedvetlenedett. Évente legfeljebb egy-egy rövid novellát ír. A Nyugat indulása körüli években a drámával foglalkozik, az előadás nem sok örömet eredményez neki, azután végleg elhallgat; a Nyugat írói mellé már nem tud felzárkózni. A világháborúban elveszti fiát, a háború vége az ő életének a befejezését is jelenti. — Nagyon keveset írt, de majdnem minden műve igényes, gondos alkotás, ha nem is jutnak el későbbi művészi becsvágyáig, a tökéletességhez. Csak egy sikerültebb regénye és drámája, továbbá egy novelláskötete őrzik nevét az irodalmi köztudatban. Oroszos íróként tartják számon, első regényét azonban francia hatásra írta. Az aranyhajú asszony (1880) nem keltett komolyabb feltűnést. G. művészetét az orosz irodalom szabadította fel, különösen Turgenyev élményvilága és képzelete volt igazán lelki rokona. Az orosz puszták nemesi világát a feudális magyar vidéken is el lehetett képzelni. Egyetlen jelentős társadalmi regénye, a Turgenyev hatását mutató Köd (1882) éppen ezért magyarabb, mint a dekadens akaratbetegség francia mintára született hősei a kortársaknál. A Ködben már megjelenik G. kétféle írói tulajdonsága, a naturalizmus és a szimbolizmus. Különös kettősség ez, a magyar irodalom egymásra következő két korszakát példázó, az összefüggést jelző és természetesnek látó kettősség. 1886-ban Tantalusz címen adja ki novelláit. A novellák tartalmában, a történetek tanulságában sok a gondolati, elmélkedő, filozofikus vonás. A gondolatok a századvég „természettudományos” nagy dilemmái, melyek a létről, halálról, emberről vallanak csüggedten. Színterük viszont a magyar valóság, ez teszi őket — helyenkénti szárazságuk ellenére is — izgalmasan társadalmiakká. — A félisten (színmű, 1908); A nemes rozsda (novellaválogatás, 1955). — írod. Lu-Gozsdu Elek és két munkájának címlapja A FÉLISTEN ШШ& HW mvoNAsaA* «Н* «Ö85ÖU KUiK, 26*