Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 2. L-R - Magyar irodalmi lexikon 2. (Budapest, 1965)
M
rapszódia, Háy Gyula: Isten, császár, paraszt). 1938 után megszakad a fejlődés. Néhány évi dermedtség után azonban, 1940-től kezdve (amikor már megindul az ország teriiletgyarapodását követő, az irodalom egy részén eluralkodó nacionalista hangulat dagályának visszahúzódása), újra kibontakozik a magyar antifasiszta irodalom. A Nyugat idős alkotói, élükön Babits Mihállyal, mintegy feladva eddigi álláspontjukat, a fasizmus barbársága elleni harcot hirdetik meg; a polgári irodalom legjobbjai — kevés kivételtől eltekintve — újfajta felelősségérzettel, a kultúra értékeinek védelmével fordulnak az embertelenség ehen. Móricz Zsigmond lázadó paraszti hősök alakját eleveníti meg nagy erővel (Rózsa Sándor). Az üldözés és a kegyetlenség ellen tiltakozó, a haladásért, az emberségért, a szépségért sóvárgó emberi hang elsősorban Radnóti Miklós költészetében szólal meg, ebben a klasszikus formai hagyományokat az expresszív valóságábrázolás eszközeivel is modernizáló, érzelmi gazdagságot, kíméletlenül hű valóságábrázolást fegyelmezett költői formában egyesítő lírában. Útjára indul egy fiatalabb nemzedék is, amely a szocialista mondandót áttett-szimbolikusan igyekszik kifejezni, s a Nyugat lírájának eredményeit ötvözi a József Attila-i eredményekkel. Babits halála után Illyés Gyula igyekszik a Magyar Csillag köré,,szekértáborba gyűjteni” a jobboldalra nem került írókat; a Népszava helyet ad antifasiszta írásoknak; újabb szocialista irodalmi csoportosulások is létrejönnek (munkásírók). De több ok miatt (a szellemi élet tépettsége, „urbánus—népies” ellentét, a harmadikutas passzív álláspont eluralkodása) a magyar antifasiszta irodalom távolról sem olyan erős, harcos és egységes, mint amilyennek a történelmi helyzet kívánná. Széttagolva, a fasizmus által megtizedelve kezdett új életet a ~ a felszabadulás után. 1945—49 közötti szakaszára a legkülönbözőbb irányzatok egymás mellett élése volt jellemző; csak az egyértelműen fasiszta írók nem kaptak nyüvánosságot. Az emigrációból hazatért (Balázs Béla, Gergely Sándor, Háy Gyula, Illés Béla) és az itthon élt, de a háború éveiben nagyrészt belső emigrációba kényszerített szocialista írók (Déry Tibor, Nagy Lajos, Sándor Kálmán) sorra jelentették meg régebbi és új műveiket, melyekben szenvedélyes indulatokkal mérték fel a Földosztás 1945-ben — Az első szabad május elseje Budapesten — A köztársaság kikiáltása 1946. febr. I-én