Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 2. L-R - Magyar irodalmi lexikon 2. (Budapest, 1965)
M
222 MET teremt a nyelvi konvenció. A „kökény” szó például egy meghatározott növényt, ill. gyümölcsöt jelöl. Faludi Ferenc a „Kísztő ének”-ben a szemre vonatkoztatja: Szeme kökény, csillag fénye. Látszólag téves kijelentéssel van dolgunk. A téves kijelentés azonban nem nyújt egyebet a puszta tévedésnél. A metaforikus kijelentés viszont túlmutat önmagán; az ellentmondás feloldására késztet: a „kökény” szó eredeti jelentéséből, névértékéből kiindulva a szövegösszefüggés, a helyzet alapján igyekszünk a szó alkalmi jelentését, helyértékét meghatározni. A kökénytől a szemig a kék szín képzetén át vezet az ú:, ez az a közös elem, mely nélkülözhetetlen a ~ megértéséhez (Cicero). Az egybefűzött kép zetekből hasonlatot formálhatunk: „A szeme olyan kék, mint a kökény, s olyan fényes, mint a csillag”. Ezért nevezhették a <~t rövidített hasonlatnak a retorikák, poétikák (Quintilianus). A ~ azonban sohasem olyan pontosan körülhatárolt, olyan egyértelműen lezárt, mint a hasonlat. — A lexikális mondatbeli helye, nyelvi szerepe szerint osztályozható. A hasonlathoz legközelebb a „szeme kökény” típusú áll, amikor az alany egyértelműen megjelöli a tárgyat, melyet a metaforikus állítmány jellemez. Nem kevésbé egyértelmű a ha értelmezőként követi a megfejtés, a tárgy közvetlen megnevezése: Oh, lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet! (Petőfi: Tündérálom) Amikor a mondat közvetlenül is és közvetve, metaforikusán is megjelöli a tárgyat, kifejtett ~-ról beszélünk. Egyszerű vagy kifejtetten a ~, ha csak a szerkezet tagjai közötti tartalmi ellentmondás sejteti a metaforikusán használt szó rejtett értelmét. Ilyen tartalmi ellentét állhat fenn az alany és állítmány közt: Régi domb-oldalon Kapák dühösködtek . . . (Ady Endre: Éhes a föld) Az állítmány és a tárgy között: Ezen az úton itt vájjon hová jutnak? Kérdé János vitéz az útra mutatva, Mely az erdőt jobbra végig hasította. (Petőfi Sándor: János vitéz) Az állítmány és a határozó között: Köddel ölelő vén esték (Tóth Árpád: Ó, minden mily szép) A jelző és a jelzett szó között: ... ez a kovácsolt hideg, e villanó, e kés-idő. (József Attila: Fagy) Különösen gyakori a metaforikus birtokos jelzői szerkezet: S hit és remény szelíd fái kidőltek . . . (Tóth Árpád: Arany János ünnepére) — A ~ hagyományos jelentésmódosításán alapuló stílusalakzatok, trópusok a költői kifejezés alapvető eszközei. A költőt, a dalnokot jelölő „trubadúr” szó egy latin „tropator”-ból alakult. A költő tehát az olyan ember, aki képekben, trópusokban beszél. A ~ számos esztétikai funkciót tölt be a versben. 1) Eltéríti a szót eredeti tárgyától. A hagyományos, statikus megjelöléssel szemben dinamikus, mozgó etem s ezáltal elevenebbé teszi a mondatot. 2) A hagyományos felfogás szerint fő feladata az érzékeltetés, elvont jelenségek szemléltetése. ... a gyászt a szívemről mint sebről a kötést, te leoldtad — (József Attila: Flóra) A nyelvstatisztikai vizsgálatok is megerősítették, hogy többnyire az elvonttól az érzékelhető felé halad. 3) Az érzékeltetés azonban egy általánosabb funkciónak, a konkretizálásnak egyik esete csak. „A konkrétum azért konkrét, mivel számos tényező határozza meg, a sokféleség egysége” — írja Hegel gondolatát továbbfejtve Marx. A ~ konkrét, plasztikus, mert többfelől láttatja a tárgyat. Az érzékcserén alapuló (szinesztetikus) <—> egyszerre több érzéki csatornán közvetíti az élményt: Napsugarak zúgása, amit hallok, Számban nevednek jó íze van, Szent mennydörgést néz a két szemem, Istenem, istenem, istenem .. . (Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm) Konkrét, mert többszörösen meghatározott a akkor is, amikor az érzéki élményt jelölő szót elvont kifejezés helyettesíti. A ~nak ez az „irányváltása” modern jelenség („A fákon a virágzás fájó kéje”, Tóth Árpád: Az aranypark), de akad rá példa régi költészetünkben is: Hatalmas völgyeinket Örömbe öltözteted. . . (Csokonai: A Nap innepe) 4) Hegel rávilágított a nyelvi közlés egyik mély ellentmondására: mindig egyéni, egyszeri élményt akarunk kifejezni, a nyelv azonban csak az általánost tudja tolmácsolni.