Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 2. L-R - Magyar irodalmi lexikon 2. (Budapest, 1965)
M
A ~ ezt az ellentmondást kísérli meg feloldani. Általános érvényű, absztrakción alapuló nyelvi elemeket használ, így például a „hullám”, a „lobogó”, a „lomb” szót, de ezeket egyéni és egyszeri módon vonatkoztatja egy új tárgyra, például a hajra, hogy kifejezhesse azt az élményt, melyet valakinek a haja egy adott pillanatban váltott ki benne: Haja barna hullám . . . (Vörösmarty: Párja nincs) Hajamnak ifjú barna lobogója . . . (Kosztolányi: Hajam) Font hajad sötét lombjába . . . (Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú) A lexikális ~k híven tükrözik a költő egyéni világképét. 5) A szó a nemzedék hosszú sorának tapasztalatait foglalja össze, a tárgyak, jelenségek leglényegesebb jegyeit megragadó elvonatkoztató tevékenység terméke. Amikor a költő elveti a hagyományos kifejezést, lemond erről a tudásáról, és közvetlenül, elfogulatlanul, gyermeki szemmel látja a jelenségeket. A visszavezet a naiv szemlélethez. A felhő meleg „dunna” (József Attila: Holt vidék), a tömeg „járó erdő-rengeteg” (A tömeg), a tőkés országok óriási szörnyek, „csattog világot szaggató foguk” (Munkások), a szellők violaszagot szedegetnek szárnyuk bársonyára (Csokonai: Daphnis hajnalkor), az örömök egybekarolva „víg hangzással táncolgatnak” (Víg élet a Parnasszuson), „a díván elbújik félve, szundít a karosszék” (Kosztolányi: A szegény kisgyermek panaszai). Primitív népek mítoszára emlékeztet egyik-másik sor Petőfi „Egri hangok” c. költeményében: S hogyha földobnám az égre Szívemet, Melegítné a világot Nap helyett! 6) Beszédben is, írásban is sorjában következnek a szavak. Sem kimondani, sem érzékelni nem tudunk egyszerre több szót. A ~ azonban olyan sajátos eljárás, mely lehetővé teszi a költő számára, hogy egy szóval több szót mondjon. A helyéből kilendített, átvitt értelmű szó jelentéstöbbletet termel. Míg a szó névértékéből (szótári jelentéséből) kiindulva sikerül a szó helyértékét (aktuális jelentését) meghatározni, sokszor hosszú utat kell megtennünk. A ~ így a költő sűrítő törekvésének egyik legalkalmasabb eszköze. Hát eljöttem a kamattal, Uram isten, Agyonnyargalt akarattal Siettem, hogy el ne késsek (Ady: Isten drága pénze) A metaforikus jelző feloldásával újabb vers jöhetne létre, mely a saját akaratát sarkantyúzó, hajszoló és hajszolt ember küzdelmét festené. Vörösmarty „Emberek” c. költeményének egyetlen ^ja egy pesszimista filozófia dogmáit sűríti magába: Az ember fáj a földnek. — II) A nyelvtani kategóriákat is használják átvitt értelemben a költők, ha a grammatikális ~ ritkább is a lexikális ~nál. A többes szám helyébe egyes szám léphet, a jövő idő helyére a jelen stb. A jelek mozgása, helycseréje ezúttal is jelentéstöbbletet hoz létre. A tárgyasán használt tárgyatlan ige mögött egy vagy több tárgyas ige húzódik meg: Ki bírja még e szürkeséget, Ki hazugokat tündököl? (Ady: Elégedetlen ifjú panasza) azaz: hazugokat, hazugságot hoz létre a szürkeség; hamis az, ami benne tündököl vagy tündökölni látszik. A szavak helycseréjénél leplezettebb a szófajok cseréje. Ady egyik verssorában a főnév helyére melléknév, a melléknév helyére főnév lép: Halottak-e már a halottak S alusznak-e nagy gödrű méllyel. . . (Kicsoda büntet bennünket) A halottak a gödörből elvont fekhelyre kerülnek, a „méllyel” alusznak, a „gödör” pedig az absztrakt fekhely jelzőjévé eszmeiesül. Talán a fizikai megsemmisülést, az átlényegülést példázza a grammatikai metamorfózis. — В) Metaforákkal nemcsak a költészetben találkozunk, hanem a költészettől legtávolabb eső területen is: a tudományos irodalomban. A szinesztetikus jelzők a régi grammatikákban ugyanolyan gyakoriak, mint a szimbolista világirodalomban: a magánhangzók például „sötétek” V. „világosak”, „mélyek” v. „magasak”, „vékonyak” v. „vastagok”, „élesek” V. „tompák”. A tudományos ^k azonban más szerepet töltenek be, céljuk nem az egyéni élmény pontos tolmácsolása. A tudós a kutatás korai stádiumában ~k segítségével igyekszik megragadni azt, amit még csak sejt, de fogalmi szinten kifejezni nem tud. A „metaforikus gondolkodás” az absztrakción, a fogalmi gondolkodáson alapuló megismerésnek kiegészítő, előkészítő fázisa. — C) Még gyakoribbak a ^k a köznyelvben, a népnyelvben v. 223 MET