Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 2. L-R - Magyar irodalmi lexikon 2. (Budapest, 1965)
R
retek közé szorítja a költő által választott ~séma, a metrum. A metrum és az egyes versek ~a a nyelv és a beszéd viszonyához hasonlítható (Zsirmunszkij, de Groot, Gáldi). A nyelv hang- és szókészlete, a szerkesztési szabályok lényegében meghatározzák a beszédet, akárcsak a metrum a ~t. S másfelől: a nyelvi szabályokhoz hasonlóan a versképlet is biztosít némi szabadságot a költőnek. A homéroszi hexameter képlete például kiköti, hogy a verssor hat négymorás (négy időegységet tartalmazó) verslábból álljon. Mindegyik versláb lehet daktilus is, spondeus is, kivéve az utolsó lábat, mely csak spondeus lehet (ill. trocheus egymorás szünettel a végén): Kis kacsa fürdik | fekete tóban Lakjatok vígan, | egyetek bátran (a Szentsei-daloskönyvböl) Roggyant a lábam, | süppedt a mellem (Ady Endre: Ének a porban) Mikor az utcán | átment a kedves (József Attila: Mikor az utcán ...) A zenei fogantatású ^-képlet két ütemmé alakítja át a verssort. A félsor első szótagjára enyhébb, a negyedikre erős hangsúly esik. A zenei képlet tehát három hangsúlyfokozatot ismer. Régi és új költészetünkben egyaránt fellelhető a kanásznóta sémája (Vargyas): — u u — и и — и и — и и — и и — и Л Több szabadságot enged a hangsúlyos nyugat-európai versképlet. Gyakran megesik, hogy egy jambikus mértékben írott vers egyes soraiban kisebbségben maradnak a jambikus lejtésű verslábak. Az egyértelműen jambikus sorvég visszamenőleg (rekurzíven) határozza meg a sor ideális lejtését. Nem minden vers íródik eleve adott képlet alapján. A (rímes vagy rímtelen) szabad vers ~a „kötetlen”. A prózától v. a köznapi beszédtől a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok szabályosabb eloszlása, a számszerűen is meghatározható kisebb „entrópiája” különbözteti meg. A szólamok szótagszáma például ritkán egyenlő, de többnyire hasonló, s így a nyomatékos szótagok viszonylag egyenletesen helyezkednek el. Ady kötetlen ^ú költeményeiben pl. egy sorra általában három vagy négy nyomaték esik (a négy közül kettő gyakran súlyosabb a többinél). A szabad versben a kötetlenség sem kötelező. —E) Vers~ és zene. A vers csak az utóbbi néhány száz év folyamán vált el a zenétől az európai lírában. Érthető, ha bizonyos dallamformák ma is ott kísértenek a költemények ~ában. Arany János egyik levelében azt írja, hogy „az első, még homályos eszme felködlésénél már ott volt a rhytmus, a dallam, rendszerint ... valami régi népdalhang” (Szemere Pálnak, i860). Hasonló megállapítást tett Schiller is. Egyes pregnáns zenei képletek, mint pl. a táncdalból eredő gagliarda éppúgy fellelhető Goethe, Schiller költeményeiben, az angol himnuszban, 16. sz.-i magyar zsoltárfordításokban, egy-egy Ady- V. József Attila-versben, népdalainkban, akárcsak Mozart operáiban v. Beethoven zenéjében (Szabolcsi Bence). Alapképlete: JJ] Jj, | JJj J j) Megismerni ] a kanászt || cifra járá- | sáról (Kanásznóta) Visegrádon | a király j| van heverő | sorral, Nem komoly ta- | nácsot ül, |[ nem hadi cselt I forral (Arany János: Pázmán lovag II.) — F) A vers~ funkciói. 1. Az egyszerűbb, szabályosabb ~ ökonómiájából fakadó esztétikai élvezet a zenei élményhez hasonlítható. A ~ képviseli a versben a zenét a szöveg és ének különválása óta. 2. A nyelv természetéből következik, hogy a befogadott zenei elemeket is a kifejezés szolgálatába állítja. Az,,élő” szó a hangszín árnyalataival, a hangsúly, a hanglejtés, a beszédtempó segítségével tükrözi a beszélő pillanatnyi érzelmeit. A költőnek azonban csak szavak állnak rendelkezésére. Az írásjelek nem tolmácsolják azokat az árnyalatnyi különbségeket, melyek a beszédet „elevenné” teszik. Kétféle hanglejtést különböztet meg az írás, s nem jelzi sem a hangsúlyt, sem a beszédtempót. A vers dacol ezzel a korlátozással. Ahogyan Dionüszosz Halikarnasszosz már két évezreddel ezelőtt megírta: a költő a szavak csoportosításával juttatja kifejezésre mindazt, amit a szavak segítségével nem tud elmondani. Különböző szempontok szerint rendezi a szavakat: (a) a szótagok hossza, (b) nyomatéka, (c) hangszíne szerint, (d) a kifejező mondatdallam kialakítása érdekében, (e) a metrum és a természetes beszédhangsúly ellentétének felhasználásával, (f) a rímszavak megválasztásával. a) Az egymást követő hangsúlytalan, rövid magánhangzók gyorsan peregnek. Különösen alkalmas az izgatott, gyors beszéd érzékeltetésére a magánhangzó ismétlése: Hamar a Madarat! (Arany János: Mátyás anyja) 617 RIT