Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 3. S-Z - Magyar irodalmi lexikon 3. (Budapest, 1965)
Sz
szimploké <gör. ’egybefonódás’): a mondatpárhuzamnak az a faja, amelyben a tagmondatok elején és végén elhelyezkedő szavak vagy kifejezések is ismétlődnek, vagyis amelyben az elő- és utóismétlés egybefonódik. Pl. ,,Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza! « » Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza, A lovak se tiéd, a hintó se tiéd” (Kőmíves Kelemenné). szimultanizmus <lat. simul ’egy időben’ szóból): a 20. sz.-i ■—avantgarde irodalmi és művészeti irányzatainak egyik kifejezési módszere. Alapja az az igény, hogy időben egymástól távol eső, vagy egyidőben, de helyileg távoli dolgokat, eseményeket, tárgyakat vagy gondolatokat, érzéseket egyszerre, egyidőben, egyhelyütt említsen, érzékeltessen vagy jelenítsen meg. E célkitűzés értelmében elsősorban a kubizmus, futurizmus, szürrealizmus, szélsőséges változatában a dadaizmus alkalmazta. Gyakran feltűnik versben, prózában, festészetben; a kívánt hatást azonban ritkán éri el. Külön ~ról nem beszélhetünk; önálló irányzattá természete miatt nem alakulhatott. Legismertebb képviselőinek (J. Dos Passos, J. Romains, Th. Wilder regényei, G. Apollinaire, B. Cendrars, C. Sandburg versei; a magyar irodalomban Markovits Rodion, Szántó György regényei, Barta Sándor, Kassák Lajos versei) is többnyire egy-egy művét, vagy egy-egy alkotói periódusát jellemzi. szimultán ritmus: kétféle ritmizálási elv egyidejű érvényesülése egyazon versben. A ritmuskeveredés e fajtája régen is megvolt ; már a középkorban kimutatható pl. a hangsúlyos szapphói verssornak az egészen más eredetű endecasillabóval történt keveredése. A magyar irodalomban a ~ a 19. és 20. sz. fordulója körül jött divatba; egyik úttörője Kiss József volt, akinek pl. ez a sora: „Titkos szerelmem, édes szép virágom” (Borongás) lehet jambikus tizenegyes, de lehet gyorsütemű, magyaros tizenegyes is (ezt nevezi Horváth János szapphikus tizenegyesnek). A ~ legnagyobb magyar művésze Ady: de nála is pl. ez a sor: „Csák Máté | földjén || ti vagytok az I Isten” (Csák Máté földjén) erőteljes négyütemű tagolása ellenére ugyanazt a ritmuskeveredést képviseli, mint Kiss József idézett sora. Ady ^a azonban sokkal tovább ment az újítás terén; e sorában: „Szabad-e sírni a Kárpátok alatt” oly erősen érvényesül a négyütemű magyaros tagolás, hogy szinte észre sem venni a verssor időmértékes jellegét; pedig a sor mélyén jambusi tízes lappang az 1. ütem árasának eltolódásával és a 2. ütem — thesisének a 20. sz. elején divatos kétszótagos -*■ aprózásával. szín: az a színpadon megjelenített hely, ahol a színdarab cselekménye játszódik. A -i- hármas egység betartásával írt daraboknál a helyszín változatlan, általában azonban a művek cselekménye különböző helyeken játszódik, s a cselekmény színváltozással folytatódik. Ez rendszerint leeresztett függöny mögött V. — forgószínpad esetén — elsötétített színpadon történik, de a modern színpad különböző technikai megoldásokkal lehetővé teszi a nyílt, világos színpadon történő színváltozásokat is. Minthogy a egy V. több felvonáson át, sőt esetleg az egész drámai mű során is változatlan maradhat, v. ha meg is változik, a későbbiek során visszatérhet, ezért nem azonos a -* képpel, mely mindig egy meghatározott felvonásnak (rendszerint sorszámmal megjelölt) része. A régebbi szóhasználat azonban többnyire „kép” jelentésben alkalmazta a szót. szinekdokhé, szünekdokhé, synecdoché <gör. ’együttértés’): a metonímia egyik fajtája: faji kapcsolaton alapuló szókép: a nem (genus) és fajta (species) nevének fölcserélése. Pl. „Omlik a vér száján és orrán a vadnak” (Toldi V.); Arany a vad szót (a nemet) itt nyilvánvalóan a farkas (a faj, a fajta) értelmében használta. Más példák: „Ha én sírok, a világ vére hull, ] ha káromkodok, minden trón remeg . . .” (József Attila: A legutolsó harcos). — írod. Zlinszky Aladár: Magyar Nyelv, 1928; Bencédy József: A szójelentés és finomságai (Magyar nyelvhelyesség, 1957); Fábián Pál—Szathmári István—Terestyéni Ferenc: A magyar stilisztika vázlata (1958). színészi alkotás: a dráma megjelenítése. A színész a szó szoros értelmében a meg„jelen”-ítés művészi feladatát végzi s játékával új életre kelti a drámaíró által megalkotott szöveget. A színészben találkozik a színjátszás két alapeleme: a mimesis (vagyis a mozgásban jelentkező ábrázolás) és a dráma (vagyis a mese párbeszédes formájú feldolgozása). E kettő egyesítésével, saját testében való egybeötvözésével éri el művészete igazi célját: az emberábrázolást. Ezt a feladatot aránylag későn, a 18. sz.-ban határozta meg egy színész ilyen világosan: Iffland, a tudatos alakítás mestere. Bár a színháztörténetben van példa az egyszemélyes színjátszásra is, mikor ti. a teljes mondanivalót egyetlen színész adja elő (egy SZÍ 247