Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 3. S-Z - Magyar irodalmi lexikon 3. (Budapest, 1965)
Sz
funkcionális kapcsolatot tartó absztrakciót. Amennyiben egy valóban forradalmian új, eredeti tartalom, művészi szemlélet szokatlan formakincsét elutasítóan fogadná a csekélyebb művészetismerettel rendelkező közönség, a szocializmus viszonyai között az ebből adódó konfliktus hamar feloldható, de ennek útja soha nem a művészi színvonal csökkentése, hanem a művészeti oktatás és népművelés színvonalának radikális emelése. — A ~ (kezdetben definiálatlan) módszerének keletkezési ideje a századforduló korára, a proletárforradalmakat előkészítő korszak, a szocialista eszmék szélesebb körű elterjedésének idejére esik: legjelentősebb képviselői ez időben M. Andersen Nexö, H. Barbusse, M. Gorkij voltak. Világméretű térhódításának ideje a húszas évek és a harmincas évek első felének időszaka, az 1917—19-es proletárforradalmak utáni korszak volt: ekkor alkották legjobb műveiket a olyan írói, mint I. Babel, A. Fagyejev, F. Garda Lorca, I. Ilf és J. Petrov, József Attila, V. Majakovszkij, M. Solohov, A. Szerafimovics stb. A szovjet irodalmi-művészeti életben ez idő tájt (a ~ egy-egy valóban lényeges vonásának megragadására irányuló) kategóriák és meghatározások egész sora bukkant fel: váltva nevezték a kialakuló új művészetet neorealizmusnak, aktív, életigenlő, tendenciózus, monumentális, dialektikus, társadalmi, proletár-, romantikus, heroikus vagy dinamikus realizmusnak. A ~ kategória első alkalmazása 1932-ben bukkant fel a szovjet irodalomelméletben (valószínűleg I. M. Gronszkij egy beszédében), és meghatározása a Szovjet írók Szövetségének 1934-i alapszabályában található. E meghatározás tulajdonképpen helyes irányban indította volna el a ~ elméletének fejlődését, a személyi kultusz évtizedei azonban mind elméletileg, mind gyakorlatilag súlyos torzulásokat okoztak ebben a vonatkozásban is. E torzulások mindenek előtt az irodalompolitika területén jelentkeztek. A dogmatikus irodalompolitika két alaphibája az volt, hogy sokszor szembeállította a pártosságot az objektivitással, a művészet tudatformáló szerepét pedig azonosította a napi politika közvetlen szolgálatával. Ebből következően tartalmilag a valóság dialektikus ábrázolása, a szocialista építés konfliktusainak feltárása helyett az adott helyzet kincstári apologetikájának igényét támasztotta a művészekkel szemben, formailag pedig a napi politika szolgálatának céljai szerint megszabott propagandisztikus közérthetőség korlátáival a realisztikus stíluson kívül legfeljebb az akadémikus romanticizmusnak engedett teret, s egyenesen üldözendőnek tekintett minden modem, kísérletező formát. Ezek az elvi hibák végzetesen károsakká váltak azáltal, hogy az alkotói szabadságot durván megsértve, adminisztratív eszközökkel igyekeztek elfojtani minden olyan művészi törekvést, mely a fenti koncepciótól eltért. Ennek ellenére ebben a korszakban is születtek jelentős szocialista realista művek, az SZU-ban (mindenekelőtt a Nagy Honvédő Háborúról), majd a népi demokráciákban is, valamint a nyugaton élő kommunista írók tollából (L. Aragon, B. Brecht, P. Eluard, N. Guillén, A. Seghers stb.). S ha a torz gyakorlat az esztétikai kutatásokat megmerevítette, önismétlővé tette is, a marxista esztétika (A. Zsdanov hírhedtté vált próbálkozásaitól eltekintve) csak elvétve vállalkozott e gyakorlat elvi alátámasztására, sőt (ha konkrét elemzésekben ritkán lépett is fel a gyakorlat ellen) elvontan, elméletileg annak ellentétét hirdette. így állt elő az az ellentmondásos helyzet, hogy ugyanakkor, amikor a marxista esztétika pl. minden esetben határozottan hangsúlyozta, hogy a tipikus kategóriája az általános, a különös és az egyedi egységét jelenti s nem az átlagost, a kultúrpolitika habozás nélkül váltogatta a kategória igazi tartalmát a statisztikai átlag értelmével, attól függően, hogy melyik jelentése látszott éppen alkalmasnak arra, hogy ürügyet szolgálhasson a kincstári optimizmus követeléséhez. Hasonlóan forgatták ki Lukács Györgynek a marxista klasszikusok esztétikai elképzeléseit továbbfejlesztő realizmus-koncepcióját eredeti értelméből, s használták fel a realisztikus stílus kizárólagosságának igazolására, noha Lukács György (bár a modernizmus ellen küzdve olykor vitatható álláspontjával maga is igazolni látszott e törekvéseket) egyértelműen leszögezte, hogy a realizmus és stílrealizmus azonosítása teljesen hamis. A személyi kultusz időszakának torzulásai aláásták a ~ művészi hitelét, támadási felületet nyújtottak a pártosságot és a realizmus totalitásigényét kétségbe vonó, s a hazai és nemzetközi szocialista művészet eredményeit lebecsülő polgári és revizionista ideológia számára. A marxista esztétika akkori elméleti stagnálásának öröksége az is, hogy a ~ legfontosabb alapkérdései között is vannak mindmáig tisztázatlanok, s ha a vitában napjainkban már elsősorban a marxista indítású, jóhiszemű nézetek mérkőznek is, a tisztázatlan alapelvek erősen hátráltatják mind az elmélet továbbfejlőszo 263