Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 3. S-Z - Magyar irodalmi lexikon 3. (Budapest, 1965)
Sz
tői tankerületi főigazgató-helyettes volt. A felszabadulás után egy ideig a Közoktatásügyi Minisztériumban, később pedig az Akadémiai Kiadónál dolgozott.Több tanulmányt írt mind a gyermekirodalomról, mind az ifjú olvasók és olvasmányaik viszonyáról. Főbb művei: A ragyogószeműek (ifjúsági regény, 1922); Börme (ifjúsági regény, Szatmár, 1923; új kiadás: A bőrmedália lovagjai, 1943); Barlanghy Balainbér kalandjai (ifjúsági regény, 1928); A magyar ifjúsági irodalom gyermekkora 1669—1848 (tanulmány, Kecskemét, 1932); Testvérke naplója (ifjúsági regény, 1934); A IIIjb tanárt választ (ifjúsági regény, 1937); Május hercegnője (gyermekregény, 1937); A meséskönyv álma (mese, 1937); Virágország, bogárország (mesék, 1940). A két Grimm meséit fordította. Számos népiskolai tankönyvet, tudománynépszerűsítő cikket is írt. szonett <ol. ’rövid dal’); Virág Benedek szerint hangzatka, Kazinczy Ferenc szerint csengő dal: két négysoros és két háromsoros strófából álló versforma. A legrégebbi r'-et a szicíliai Giacomo da Lentino (13. sz. első fele) írta ->- endecasillabóbm, abab I abab | cdc | ded rímképlettel. Petrarcánál többnyire ugyanezen verstípus jelentkezik, de a rímelés lehet abba | abba | ede I ede is, a 3 soros szakaszokban ún. sorjázó rímmel. Ronsard (16. sz.) —alexandrinusban írt fjeiben a rímképlet abba \ abba | ccd \ eed, Shakespeare-nél pedig, változatosabb rímeléssel abab \ eded \ efef \ gg. Atöbbi típus voltaképp a felsoroltak továbbfejlődésével magyarázható. Sajátos változat az ún. farkas , amelynek 14. sora után még egy-két sor következik. Az első szabályos magyar ^et Faludi és Csokonai rövidebb sorokban szerzett kísérletei után Kazinczy Ferenc írta (Az én boldogítóm). A 19. sz. első felében sokan írtak Mo.-on ^et, de nagy költőink aránylag ritkán éltek e formával. A 20. sz.-i magyar ~ jeles művészei a Nyugat költői, főleg Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula és Szabó Lőrinc. József Attila ún. szonettkoszorút is írt (A kozmosz éneke). E szonettciklusban mindegyik ^ az előbbinek utolsó sorával kezdődik, a mesterszonettnek nevezett legutolsó ~ pedig a 14 előbbi kezdősoraiból tevődik össze. — írod. Hegedűs Géza: A költői mesterség (1959); Kunszery Gyula: A magyar sz. kezdetei (1965). szónoki beszéd: —retorika, —politikai szónoklat, — egyházi beszéd szónoki kérdés: olyan kérdés, amelyet a szónok V. az író saját magának tesz fel és nem vár rá választ. Ezzel a fogással leggyakrabban a retorika él. A beszélő, ill. elbeszélő mintegy a feltehető kérdéseket védi ki azzal, hogy maga kérdez, s többnyire válaszol is nyomban. A stílus élénkítésére, a feszültség fokozására szolgáló szónoki, ill. írói eszköz. Az élőbeszédben hatásszünet követi. Ha az író válasz nélkül hagyja, akkor azt akarja elérni, hogy olvasói maguk gondolkozzanak el a felvetett kérdésen, maguk keressenek rá megoldást. Ha a mű végén hangzik el, a rá adandó felelet rendszerint csak egyféle lehet, mégpedig olyan, amely a műalkotás egészéből önként adódik. (Egyetlen nagy József Attila: Mondd, mit érlel... c. verse.) szónoki stílus: a szónoki beszédekre, szónoklatokra jellemző sajátos stílus. A szónok célja az, hogy a hallgatóságot — annak értelmére és érzelmére hatva — meggyőzze a maga igazáról és megfelelő állásfoglalásra, ill. elhatározásra bírja. Ezért szívesen használ választékos, expresszív hatású, sokszor túlzó szavakat. A fokozás, a nyomósítás kedvéért gyakran él a megfelelő rokon értelmű szavakkal. Kedveli a szemléltetés nyelvi eszközeit, a képeket, továbbá a frazeológiai elemeket, amelyek sajátos nemzeti ízt is kölcsönözhetnek ennek a stílusnak. Viszont a közérthetőség kedvéért általában kerüli az idegen szókat, az archaizmusokat és a neologizmusokat. — A mondatszerkesztésben a cáfolás v. bizonyítás végett szereti a halmozott mondatrészeket, a felsorolásokat, kiaknázza a nyomósításnak és élénkítésnek, figyelemkeltésnek a nyelvi eszközeit. A mondatfajtákra nézve pedig hatásosan alkalmazza a párhuzamos és ellentétes mondatszerkesztést, továbbá a nagy kifejezőerejű felkiáltó és kérdő mondatokat. Mo.-on a ~ legkiválóbb művelője Kossuth Lajos volt. — írod. Dénes Szilárd: Kossuth Lajos a szónok (1908); Dénes Szilárd: Magyar Nyelvőr, 1952; Fábián Pál— Szathmári István—Terestyéni Ferenc: A magyar stilisztika vázlata (1958). Szontagh Gusztáv (Csernek, 1793. ápr. 9. —1858. jún. 7., Pest): filozófus, esztéta, kritikus. Középnemesi családból származott. Tanulmányait Miskolcon, Mezőberényben, Pesten és Késmárkon végezte. Jurátusi évei után, 1813-ban katonai pályára lépett. 23 évi szolgálat után, 1836-ban kapitányi rangban vonult nyugalomba. Néhány évet Rozsnyón és Miskolcon töltött, majd 1843-tól haláláig Pesten lakott. Egy-két Szomory Károly egyik munkája Szondy György cs egyik munkájának címoldala