Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 3. S-Z - Magyar irodalmi lexikon 3. (Budapest, 1965)
Sz
sző 282 AäSTAse^iÄUipsvätttÄ». ! fÜHATATOSSÄKNAK» tfk, fiißkjM Im km C Bykmantoäkm,,'; s’ Ka»* ímé ém&i -К. RUBINTOKKAb, (Mt> (Шт iS»,) ■ i 0% Kénptofc, Meltöm * ' * Mítóppen кШеЫк^^Ш<k»«k а' К»*мг «яКяЯм» я& I hfuízét*3 ШЫШт m <r gabse - a^‘ j ^«íitóBíá, «tóSöeűs „«weásíf * «ж З Szőnyi Nagy István egyik munkájának címlapja írt (Kolozsvár, 1695), melyet Toldy Ferenc adott ki (Corpus grammaticarum, 1866). Egyéb művei: Mártyrok Coronája (Kolozsvár, 1674); Utolsó tisztesség (uo., 1697); Tizenkét csillagok koronája (uo., 1700). szövegkritika: irodalmi művek hiteles, az író szándékait leghívebben visszaadó szövegének megállapítására, ill. helyreállítására irányuló munkafolyamat, a filológia egyik legfontosabb feladata. Eredményein alapulnak az ún. kritikai kiadások: ám ezek szerkesztői rendszerint nem érik be a szorosan vett c^val: a hiteles szöveg és a változatok közlésével, hanem a jegyzetekben a mű keletkezéstörténetére, értelmezésére, utóéletére stb. is kitérnek. Az ó- és középkori alkotások eredeti, magának az írónak tollából származó kéziratai úgyszólván egyáltalán nem maradtak fenn. Ezért a ~nak ilyenkor különösen nagy nehézségekkel kell megbirkóznia. Az első teendő az összes rendelkezésre álló forrás összegyűjtése (recenzió), s a kéziratok egymáshoz való viszonyának, leszármazásrendjének tisztázása, azaz a szövegtörténet rekonstruálása. A következő munkaszakasz a különböző — a művek keletkezési időpontjánál gyakran több száz, sőt ezer évvel későbbi — másolatoknak a hitelesség szempontjából való, nyelvi, stilisztikai, tárgyi stb. szempontok alapján történő felülvizsgálata, a továbbhagyományozódás során végbement (részben elírásokra, részben tudatos változtatásokra visszavezethető) szövegromlások és a későbbi betoldások (interpolációk) kiküszöbölése, s végül a mindezek alapján — bár többnyire csupán megközelítő pontossággal — kikövetkeztethető feltételezett ősforma helyreállítása. Kevesebb problémát vetnek fel az újkori, nyomtatott formában fennmaradt szövegek. Ezek ugyanis általában röviddel megírásuk után s a szerző személyes felügyelete alatt láttak napvilágot. Itt is jelentkeznek azonban a szöveg épségét veszélyeztető tényezők (sajtóhibák, a cenzúra törlései stb.). A későbbi kiadásokban sokszor maguk az írók is változtatnak műveik szövegén. Ezért régebben mindig az író életében megjelent utolsó kiadás („Ausgabe letzter Hand”) szövegét tekintették a kritikai kiadás alapjának. A mai filológiai gyakorlat már nem ragaszkodik mereven ehhez a dogmához, hanem minden esetben az anyag természetéből adódó, az illető írói mű sajátságainak megfelelő egyéni eljárást igyekszik kialakítani. — A ~i vizsgálatok kezdetei a kései ókorba (az alexandriai grammatikusok munkásságára) nyúlnak vissza. A reneszánsz humanistái (Lorenzo Valla, Erasmus stb.) is törekedtek az ókori szövegeknek a hibáktól való megtisztítására. A ~ valóban tudományos módszereit azonban csak a 18 — 19. sz.-ban dolgozták ki R. Bentley, К. Lachmann és követőik. A pozitivizmus uralma idején a ~i munka rendkívül fellendült, a szellemtörténet térhódítása viszont háttérbe szorította. Legújabban ismét Európa-szerte tapasztalható a ~i tevékenység felélénkülése. Mo.-on Vörösmarty műveinek Gyulai Páltól sajtó alá rendezett kiadása (1863—64) tekinthető az első kritikai kiadásnak. Ezt a 19. sz. utolsó évtizedeiben több hasonló kiadvány követte. Napjainkban az MTA gyors egymásutánban jelenteti meg nagy íróink (Balassi, Batsányi, Fazekas, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, Mikszáth, Ady, Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila stb.) műveinek korszerű tudományos apparátussal ellátott kritikai kiadásait. — írod. Horváth Károly: Klasszikusaink kritikai kiadásairól (Magyar Tudomány, 1959); A magyar klasszikusok kritikai kiadásának szabályzata, 1962; Klaniczay Tibor: A textológiai munka helyzete (Marxizmus és irodalomtudomány, 1964). szövegmagyarázat, szövegelemzés: valamely irodalmi alkotásnak a tartalom és forma egységében való, a mondanivalóra, a szerkezeti felépítésre és a nyelvi-stilisztikai, általában a formai eszközökre (verseknél a versmértékre) egyaránt figyelemmel levő részletes vizsgálata, értelmezése és értékelése. A ~ munkafolyamata általában két szakaszra bontható. Az első feladat a szöveg pontos megértése,ill. megértetése irodalomtörténeti, tárgyi stb. magyarázatok, műfaji, szerkezeti, nyelvi és stiláris szempontú elemzések segítségével. Csak ez után következhet a mű tartalmi és formai értékelése, más művekkel s a vüágirodalommal való kapcsolatainak feltárása, s az író életművében és a nemzeti irodalomban elfoglalt helyének megállapítása. A ~, melynek módszere először Franciaországban alakult ki, s „explication de texte” néven vált ismeretessé, rendkívül fontos helyet foglal el a modern irodalomtudomány gyakorlatában. — írod. Az egyes magyar írók és költők szövegelemzésével foglalkozó művek szinte teljes bibliográfiáját találhatjuk A magyar stilisztika útja c. kötetben (szerk. Szathmári István, 1961). szövegösszefüggés, szövegkörnyezet: a kérdéses szót, kifejezést, mondatot megelőző és követő szövegrész, amely egyfelől megmutatja, hogy pl. a szó v. kifejezés