Benedek Marcell (szerk.): Magyar irodalmi lexikon 3. S-Z - Magyar irodalmi lexikon 3. (Budapest, 1965)
S
közel áll az írott nyelvéhez. — 3. A beszédben a „fennkölt” hangnemet a szónoklat és a prédikáció képviseli. A beszélő hangja ilyenkor az énekhez közeledik, szóhasználata választékos, irodalmi, gyakran régies. A zenére emlékeztet a szónoklat és prédikáció kompozíciója is, az ismétlés, a fokozás, a feszültség növelése és feloldása. — B. Az írott nyelv stílusa: 1. A beszédhez legközelebb a napló és a magánjellegű levél áll, hiszen ezúttal a beszélgetést pótolja v. a belső monológot rögzíti az írás. Kötetlenségéért, elevenségéért választják előszeretettel a levélformát az írók is szépirodalmi mondanivaló tolmácsolására. Fiktív irodalmi levelekben rajzolta meg a száműzöttek mindennapi életét Mikes Kelemen. — 2. A hivatalos levelek, feljegyzések stílusa merevebb, ünnepélyesebb tartást tükröz. Az író ilyenkor kerüli a bizalmas jellegű szavakat, az egyéni, tréfás v. affektiv kifejezéseket, a laza, elliptikus szerkezeteket. Ellenkezőleg, gyakran körülményesen keringő mondatokkal, a címzettet túlértékelő szavak, formulák segítségével is kifejezésre juttatja tiszteletét. — 3. A hivatalos közlemények, rendeletek, törvények szerkesztői a félreértés lehetőségét akarják kiküszöbölni és ezért igen pontosan (néha hosszadalmasan) fejtik ki a közlendőt. A közlés egyértelműségét hivatottak szolgálni a meghatározott jelentésű (definiált) szakterminusok és kifejezések. Ellenkező hatást ér el a célszerűséget felváltó céhszerűség. A régi hivatalos nyelvet általánosan jellemezte az a törekvés, hogy elkülönüljön a köznyelvtől, a közönséges embertől. Ezt nagyban előmozdították a gyakori latinizmusok, germanizmusok, melyek kövületként őrizték azoknak az időknek emlékét, amikor a rendeletek latinul v. németül íródtak. — 4. A publicisztika célja az érdeklődés felkeltése és a meggyőzés. A hivatalos nyelvtől a beszédre és az irodalmi nyelvre jellemző stíluselemek (affektiv szerkezetek, ismétlés, túlzás, antitézis, irónia stb.) használata különbözteti meg ezt a ~t, az irodalom nyelvétől viszont a klisék (előre gyártott kifejezések) gyakorisága, a felszínesebb ábrázolás. — 5. Az írói és főként a költői közlést a művészi őszinteségre, hitelességre, az egyéni mondanivalónak minél tökéletesebb tolmácsolására való törekvés jellemzi. Egyértelmű, de túlságosan általános szavak és szerkezetek segítségével a költő nem érheti el ezt a célt. Ezért él az ún. költői szabadsággá1, és a szavak szokott rendjének megbolygatásával (költőiszórend), a szavak, nyelvtani kategóriák jelentésének módosításával (metafora), a beszéd elmeinek megmozgatásával fejezi ki mindazt, amit a szavak, a hagyományos szerkezetek nem képesek tolmácsolni. A költői nyelvben fontos szerepe van a hangfestésnek, a ritmusnak, a rímnek, a nyelv zenei elemeinek, a stílusnak. A stíluselemek második szólamot alkotva egészítik ki, teszik teljessé a költeményt, az irodalmi művet. A költői nyelvben a forma nem „üres forma”, nem puszta eszköze a közlésnek. Önálló mondanivalója van, maga is közlés, tartalom. „Jelentős” a szónak szoros értelmében. A „zenei” és a fogalmi elem aránya, a stílus szerepe és jellege irodalmi műfajonként eltérő. — 6. A tudományos közlemények a valóságnak minél hivebb, minél személytelenebb ábrázolására törekednek, a valóság felfedésével és nem nyelvi fogások segítségével akarnak meggyőzni. Ezért a stílus — mint a közlés sajátos eszköze — a tudományos irodalomban háttérbe szorul. A tudományos közlemény stílusideálja a matematika formanyelve. — Az alkalom szoros kapcsolata az alkalomnak, a célnak megfelelő ^val különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az alkalomhoz nem illő stíluselemeket használ valaki, amikor például túlságosan „szónokiasan”, patetikusan beszél. Csalhatatlanul felismerjük a „spontán riport” alanyának hangján, kifejezésein, mondatainak szerkezetén, hogy írott szöveg alapján beszél. A költői mondat — szubjektív mélysége, plaszticitása ellenére, V. éppen ennek következtében — komikusán hatna hétköznapi helyzetekben. József Attila nem mondhatta volna élőszóban, hogy „engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között”. Mint orvosi diagnózis tökéletlen lenne az Ady „Májusi zápor”-ában tökéletesen kifejező: „Piros dalra gyújtott a vér”. — IV. Bármilyen helyzetben beszélünk v. írunk, kifejezésmódunkat kisebb v. nagyobb mértékben módosítják érzelmeink. Az érzelmek intenzitása általában fordított arányban áll a közlés szabatosságával. Heves érzelmek hatására igyekszünk minél gyorsabban kivetni magunkból a mondanivalót: a beszéd üteme meggyorsul, a mondatok megrövidülnek, gyakran egy-egy odavetett szó sejteti csak a kifejtetlen gondolatot. Az izgalom tetőfokán a beszélő visszasüllyed a nyelvi kifejezés legelemibb fokára, és egy-egy mondatszóval, indulatszóval, felkiáltással, gesztussal, mimikával pótolja a gondolat logikus kifejtését. Másmás ~ felel meg az egyes érzelmeknek. A haragra a heves kilégzés, az erős és egymást sűrűn követő nyomatékok, feszes STÍ 95