Benkő László: Az írói szótár. A szépirodalmi nyelv és stílus lexikográfiai feldolgozása (Budapest, 1979)
II. Az írói szótár gyakorlati kérdései
ritmikája, rímkényszer, továbbá a (korabeli) helyesírás ingadozása, magának a szerzőnek esetleges pongyolasága, illetőleg a nyomda gondatlansága vagy tudatlansága, esetleg eszközeinek (betűtípusainak) fogyatékossága megannyi írásbeli változat létrejöttének forrása lehet. Ezek elemző vizsgálata, selejtezése vagy helyesbítése — felfogásom szerint — a kritikai kiadás szerkesztőinek a feladata. (A Petőfi- és József Attila-szótár munkatársai azonban ennek a kritikai feladatnak az elvégzésére is kényszerültek; vö. I. OK. 1965: 372, 382.) De a kritikai szűrő után fennmaradó olyan alakváltozatok, mint betű ~ betű, virít ~ virít, ritkábban dal ~ dali, továbbá élet ~ Élet az írói szótárban nem hagyhatók figyelmen kívül. Ezekben az egyes nemzeti nyelvekben sem egyformán jelentkező kérdésekben — magyar vonatkozásban — elsősorban jelentős a rövid vagy hosszú hangok, főleg magánhangzók (ritkán mássalhangzók) megkülönböztetése. Ha a hangok időtartamának megváltozása egyúttal jelentésváltozást is mutat, az természetesen más kérdés; a tör ~ tőr, örök ~ őrök, száll ~ szál stb. szópárok mint homonimák külön-külön címszavakként kerülnek a szótárba, legalábbis az írói szótár értelmező-minősítő típusában. Az azonos hangtestű és jelentésű szók egy-egy fonémájának időtartambeli változásait az írói szótárnak fel kell tüntetnie lehetőleg már a címszókban, illetőleg címsorban, hiszen ezeknek legtöbbször stilisztikai (verstani) stb. szerepük is van. A nagy kezdőbetűs írás is lehet stilisztikai értékű (vö. a stilisztikai minősítés kérdéseit tárgyaló fejezetet). Ám az ilyen írásmód címsorbeli feltüntetése vagy éppenséggel külön változatkénti statisztikai adatolása könnyen félrevezető lehet. Költői szövegekben a verssort kezdő szó rendszerint nagybetűs. De ez a nagy kezdőbetű nem feltétlenül, sőt legtöbbször nem jelez költői, kiemelő szándékot. A teljes precizitás ilyenkor azt követelné meg, hogy különbséget tegyünk a sorkezdő és sorbelseji nagybetűs szók között. (Az elsőket nem, az utóbbiakat külön helyesírási alakváltozatoknak minősíthetnénk.) De így is fennállhat az a kettősség, hogy a sorkezdő helyzet egybeesik a kiemelés szerinti nagybetűs jelzéssel. Tehát teljesen megnyugtató, biztos megoldás így sem lehetséges. Ezért helyeselhető a József Attila-szótár szerkesztőjének az az álláspontja, hogy ha ,,a kis- és nagybetűs kezdés olyan szavakra vonatkozik, melyek a szövegben fordulnak elő, ezeket a változatokat a szótár bemutatja, de csak akkor, ha a példát idézi. A szóstatisztikába nem kerülnek bele” (Wacha: I. OK. 1965: 384). Nincs itt szó természetesen a kis- és nagybetűs változatoknak olyan esetéről, amelyek értelmi, jelentésbeli megkülönböztetést fejeznek ki. Az alföld Alföld, ibolya ~ Ibolya, cézár ~ Cézár-féle szópárok külön-külön címszók. Hasonló jellegű kérdések természetesen más nyelvekben is adódhatnak. A német nyelvben pl. a magyarral éppen ellenkező előjelű a kérdés; ott a névszók kis kezdőbetűs írását kell minősítenie az írói szótár szerkesztőjének. A Goethe-szótár precíz munkatársai a címsorban utalnak a kisbetűs írásformára: , Adjunctum auch Kleinschreibg.” (1/3: 267). A hangtani alakváltozatokként jelzett csend ~ csönd, ad ~ ád ; Melodie ~ Melodei-féle hangsorok mint címszók elrendezése többféle megoldással történhet. A mai magyar köznyelvben az e-ző változat elterjedtebb (talán választékosabb) a kissé tájjellegű ö-ző alak mellett. Az ÉrtSz. ennek megfelelően 122