Benkő László: Zolnai Béla élete és munkássága, 1890-1869 - Nyelvtudományi értekezések 129. (Budapest, 1990)
Irodalomtudomány, összehasonlító irodalomtörténet
45 nyelvesztétika szempontjait. A nyelvesztétikai vizsgálatok egyes írókra vonatkozó eredményeit tudomásul kell vennie a haladó irodalomtörténetnek — állapítja meg. „Irodalomtudomány és nyelvtudomány fognak kezet a nyelvesztétika művelésében, amely az utóbbi húsz évben virágzott föl: ugyanabban az időben, amikor a modern költészet stílusforradalma és szó-kultusza tudatossá tette a nyelv hangulati árnyalatait, a szavak imponderábilis értékeit.” (Szh. I, 14.) Ha a szélsőségektől lehántolt „nyelvesztétikát” a stilisztikába szervesen beépült, fontos részstúdiummal azonosítjuk, akkor Zolnai fenti megállapításai ma is érvényesek és helyesek. Még határozottabb és időállóan modern irodalomfölfogást tükröz Zolnainak Irodalom és forradalom c. akadémiai előadása (AkÉrtő. LVI/480, 54—69). Ebben német és francia párhuzamokkal általános irodalomtudományi áttekintésben mutatja be annak a tételnek történetileg végigvezetett igazolását — Balassitól József Attiláig —, hogy a magyar irodalom „az európai kis irodalmak közül a legérzékenyebben reagált nemcsak a szellemi élet minden földrengésére, hanem a politikai és szociális mozgalmakkor is [...] mindig világnézeti terheket hordozott magán és sokszor egyértelmű volt az akcióval.” (I. m. 54.) A magyar irodalomnak nemzetpolitikai jellege van — fejti ki a továbbiakban. Nálunk nép és irodalom szoros egységben éltek. „A »népies« iránynak évszázados hagyományai vannak Magyarországon.” (I. m. 61.) Fejtegetéseinek legfőbb konklúziója az, hogy „a magyar irodalom mindig harcos irodalom volt és dinamizmusa igen szerencsésen vált klasszikus hagyomány-kincsévé a nemzetnek.” (I. m. 69.) Zolnai Béla első dolgozatai annak a filológiai iskolának jegyeit hordozzák magukon, amelynek termékenyítőén kisugárzó forrása — amint erre már előbb is utaltam — az Eötvös-kollégium volt. Az Árgírus-kérdés történetéhez (1912), Német párhuzam Gyöngyösi Palinódiájához (1913), Szigligeti Struensee-jának forrásai (1913) és leginkább a Szigligeti Szökött katonájának külföldi elemei (1914) c. munkák tartalmi, műfaji vonásaik alapján mai megítéléssel leginkább az összehasonlító irodalomtörténet körébe sorolhatók. A besorolást és értékelést azonban nemcsak az elvi alap és az időbeli távolság teszi bizonytalanná, hanem az a ma már jól ismert és elfogadott tény is, hogy „az irodalomtudomány nem pályázhat ugyanarra a tudományos státusra, mint a matematika. Még a filológia és a történet területén is minimálisak a biztos pontok azokhoz képest, amelyek újra meg újra kérdésessé válnak. Igaz ugyan, hogy tényeket fedezünk fel, halmozzuk a megfigyeléseket, és ezek gyakran érvényesek is maradnak, de állandóan vitatkozunk jelentésükön” — állapítja meg az irodalomtudomány egyik modern művelője (Jean Weisberger, Értékítélet az összehasonlító irodalomtudományban. Helikon XX[1974], 42). A XX. századvég kutatójának ez a talán túlzottan is szerény önkritikája legkevésbé sem jogosít föl arra, hogy egyenlőségjelet tegyünk Zolnai fiatalkori írásai és a modern komparatisztika követelményei közé. A reális megközelítéshez először is figyelembe kell vennünk Zolnainak e tárgykörbe tartozó érettebb munkáit s természetesen az összehasonlító irodalomtörténeti tudomány konkrétabb tételeit.