Benkő László: Zolnai Béla élete és munkássága, 1890-1869 - Nyelvtudományi értekezések 129. (Budapest, 1990)

Irodalomtudomány, összehasonlító irodalomtörténet

45 nyelvesztétika szempontjait. A nyelvesztétikai vizsgálatok egyes írókra vonatkozó eredményeit tudomásul kell vennie a haladó irodalomtörténetnek — állapítja meg. „Irodalomtudomány és nyelvtudomány fognak kezet a nyelvesztétika művelésében, amely az utóbbi húsz évben virágzott föl: ugyanabban az időben, amikor a modern költészet stílusforradalma és szó-kultusza tudatossá tette a nyelv hangulati árnyalata­it, a szavak imponderábilis értékeit.” (Szh. I, 14.) Ha a szélsőségektől lehántolt „nyelvesztétikát” a stilisztikába szervesen beépült, fontos részstúdiummal azonosítjuk, akkor Zolnai fenti megállapításai ma is érvénye­sek és helyesek. Még határozottabb és időállóan modern irodalomfölfogást tükröz Zolnainak Irodalom és forradalom c. akadémiai előadása (AkÉrtő. LVI/480, 54—69). Ebben német és francia párhuzamokkal általános irodalomtudományi áttekintésben mutatja be annak a tételnek történetileg végigvezetett igazolását — Balassitól József Attiláig —, hogy a magyar irodalom „az európai kis irodalmak közül a legérzékenyebben reagált nemcsak a szellemi élet minden földrengésére, hanem a politikai és szociális mozgalmakkor is [...] mindig világnézeti terheket hordozott magán és sokszor egyértelmű volt az akcióval.” (I. m. 54.) A magyar irodalomnak nemzetpolitikai jellege van — fejti ki a továbbiakban. Nálunk nép és irodalom szoros egységben éltek. „A »népies« iránynak évszázados hagyományai vannak Magyarországon.” (I. m. 61.) Fejtegetéseinek legfőbb konklú­ziója az, hogy „a magyar irodalom mindig harcos irodalom volt és dinamizmusa igen szerencsésen vált klasszikus hagyomány-kincsévé a nemzetnek.” (I. m. 69.) Zolnai Béla első dolgozatai annak a filológiai iskolának jegyeit hordozzák magu­kon, amelynek termékenyítőén kisugárzó forrása — amint erre már előbb is utaltam — az Eötvös-kollégium volt. Az Árgírus-kérdés történetéhez (1912), Német párhuzam Gyöngyösi Palinódiájá­hoz (1913), Szigligeti Struensee-jának forrásai (1913) és leginkább a Szigligeti Szökött katonájának külföldi elemei (1914) c. munkák tartalmi, műfaji vonásaik alapján mai megítéléssel leginkább az összehasonlító irodalomtörténet körébe sorolhatók. A besorolást és értékelést azonban nemcsak az elvi alap és az időbeli távolság teszi bizonytalanná, hanem az a ma már jól ismert és elfogadott tény is, hogy „az irodalomtudomány nem pályázhat ugyanarra a tudományos státusra, mint a mate­matika. Még a filológia és a történet területén is minimálisak a biztos pontok azokhoz képest, amelyek újra meg újra kérdésessé válnak. Igaz ugyan, hogy tényeket fedezünk fel, halmozzuk a megfigyeléseket, és ezek gyakran érvényesek is maradnak, de állan­dóan vitatkozunk jelentésükön” — állapítja meg az irodalomtudomány egyik modern művelője (Jean Weisberger, Értékítélet az összehasonlító irodalomtudományban. Helikon XX[1974], 42). A XX. századvég kutatójának ez a talán túlzottan is szerény önkritikája legkevés­bé sem jogosít föl arra, hogy egyenlőségjelet tegyünk Zolnai fiatalkori írásai és a modern komparatisztika követelményei közé. A reális megközelítéshez először is figyelembe kell vennünk Zolnainak e tárgykörbe tartozó érettebb munkáit s természe­tesen az összehasonlító irodalomtörténeti tudomány konkrétabb tételeit.

Next