Benkő Loránd - Sal Éva, K. (szerk.): Az etimológia elmélete és módszere. Az 1974. augusztus 22. és 24. között rendezett nemzetközi konferencia előadásai - Nyelvtudományi értekezések 89. (Budapest, 1976)
Előadások
237 magánhangzó-fonéma jelenti — Ady, Babits, Szabó Lőrinc, József Attila összes versei, továbbá néhány kisebb minta e korból.) Másképp átfogalmazva ugyanezt: ha a mai magas—mély arányt tekintjük 100-nak, akkor a HB.-ben ez az arány 142 volt, Balassinál 128 a palatálisok javára. A XIX. századból még alig vettünk mintát, de azt máris látjuk, hogy Petőfi Apostola és János vitéze e szempontból szorosan a mai átlag mellett van (103); ettől a mai átlagtól nála jobban eltér Szabó Lőrinc (107) vagy Gulyás Pál—Juhász Ferenc — Papp Árpád (88). Vagyis: 1. Szókincsünk mély(ülő) volta ellenére szövegeink szinte napjainkig palatális dominanciát mutatnak. 2. E palatális dominancia az ómagyar kortól kezdődően csökkenő tendenciát mutat, századunkban egyes szerzők művei már enyhe veláris dominanciával jellemezhetők (vö. fentebb Gulyás Pállal és társaival: náluk a palatálisok aránya csupán 48 —49%-a az összes magánhangzónak). 3. Petőfi két említett műve és a XX. század vizsgált szövegei között nem történt változás e szempontból. A kérdés részletei további vizsgálatokra és nem kevés további adatgyűjtésre és -feldolgozásra várnak. Ezt a következő két adattal tudom illusztrálni. Az ÓMS. időben mintha Balassi „után” született volna, velarisabb, mint Balassi: benne a palatális magánhangzók aránya csupán 57% — vagyis, ha a XX. századot vesszük 100-nak, az arány benne 121, míg Balassinál 128, tehát mintha „közelebb lenne hozzánk”. Balassi műfajokra bontva e szempontból igen szórt képet mutat: összes versei a legarchaikusabbak (palatalisabbak a HB.-nél is), összes levelei viszont egészen mai hangzásúak. Ez annál is inkább figyelmeztető, mert igazán nem kis mennyiséget dolgoztunk fel esetében: összes versei mintegy 41 ezer, összes levelei mintegy 23 ezer magánhangzót tartalmaztak; az eltérést tehát nem lehet a minta kicsinységével magyarázni. A fentebb [a)— d)] felsorolt tényezők összességükben tehát valóban ahhoz vezettek, hogy szövegeink mélyebb zengésűekké váltak. Ebben az összetett folyamatban kétségtelenül szerepet játszott az a körülmény is, hogy a környező nyelvekből — véletlenül — egyre több olyan elemet kölcsönöztünk, mely egyre több mély magánhangzót tartalmazott. Ám feltehetőleg nem nekik volt a mélyülésben döntő szerepük (hanem pl. a névelő megjelenésének). Ha feltételezzük, hogy az egész alaktani rendszerünk egyik sarokkövét képező illeszkedés szempontjából az ideális az, ha a szövegek nagyjából-egészéből fele-fele arányban tartalmaznak mély és magas magánhangzókat, akkor ezt a változást határozottan előnyösnek kell felfognunk, és meg kell állapítanunk, hogy XX. századi költői nyelvünk maximálisan megközelíti ezt a feltételezett eszményt a maga 52%-os palatális dominanciájával; sőt, még egy kissé tovább is mélyülhetnek szövegeink. Ugyanakkor fel lehet tételezni, hogy a mélyülési tendencia századainkban igen lassú (vö. a Petőfi-eredménnyel: talán inkább egy azonos, igen enyhén palatális érték körüli ingadozásról lehetne beszélni ma már, mint mélyülési tendenciáról). Az illeszkedés miatt e kérdés vizsgálatakor igen nagy korpuszokat érdemes csak vizsgálni (tehát pl. 100 ezres nagyságrendben a magánhangzókat): a névelő ritkább használata, valamely tövek képzős-ragos alakjainak gyakoribb használata igen könnyűszerrel teremthet többé-kevésbé „eszperente”, illetőleg „aszparanta” szövegeket. Azon két feltevésünk ellenőrzésére, amelyek szerint hangrendilleszkedés mellett a szövegeknek nagyjából-egészéből kiegyenlített hangrendűeknek kell lenniük, valamint hogy a hangrendilleszkedés statisztikailag jobban szórja a mintákat, ezekben a hetekben, hónapokban ellenőrző kísérleteket végzünk olyan nyelvek (orosz, szuahéli) anyaga alapján, ahol ez a törvényszerűség nem működik.