Berei Andor et al. (szerk.): Új magyar lexikon 5. Mf - R - Új magyar lexikon 5. (Budapest, 1962)
Mf
Móricz 48 Móri Ezerjó Móricz Virág (1909— ) : írónő ; ~ Zsigmond lánya. Első írásai a Nyugatban jelentek meg. 1945 után а dolgozó nő életét, s az értelmiség problémáit ábrázolta regényeiben (Szerencse, Küszöb, Pókháló). Irodalom- és kortörténeti jelentőségű munkája Móricz Zsigmond életrajza (Apám regénye). Országgyűlési képviselő. Móricz Zsigmond (1879 —1942) : a legnagyobb magyar kritikai realista író. Forradalmi hagyományú vidéken, Tiszaosécsón született, apja vállalkozó szellemű kisparaszt, édesanyja félárva paplány volt. A hányatott életű családdal végiglakta Szatmár, Szabolcs és Zemplén megye számos faluját, középiskoláit 1891 és 99 között Debrecenben, Sárospatakon és Kisújszálláson végezte, majd teológiai, jogi és bölcseleti tanulmányok után 1903-ban Az Ojság című liberális polgári lap munkatársa lett. Itt kezdett ismerkedni a kor modem művészi és eszmevilágával. A Kisfaludy Társaság megbízásából 1903 és 1908 között Móricz Zsigmond népköltési gyűjtést folytatott. Gyűjtőútja élményeit későbbi novelláiban és regényeiben formálta művé. 1905-ben feleségül vette Hnlich Eugéniát; sok művének témáját ez a házasság ihlette.— Első érett műveit, a Hét krajcár (1909) kötetben közzétett novellákat 1908 táján írta. Ekkor szabadult meg az elődök nyűgöző hagyományától, az úri Mo. ízlésétől, találta meg saját hangját, és kötött életre szóló barátságot Ady Endrével, akinek demokratizmusa és új hangja ösztönzően hatott világnézeti és írói fejlődésére. A magára talált Móricz a Hét krajcár és Tragédia (1910) novellái után regényben írta meg a korabeli magyar falut (Sárarany, 1911), majd a kisvárost (Isten háta mögött, 1911) és a dzsentrit (Kerek Ferkó, 1913 ; Nem élhetek muzsikaszó nélkül, 1916). A gyár és a bánya életét is ábrázoló nagy regényének (Jó szerencsét, 1914) befejezését a háború kitörése akadályozta meg. A hátországban — amelynek számos vidékét bejárta jegyzetfüzettel a kezében — és a lövészárokban — ahol mint haditudósító járt — szerzett élményei hamar felismertették vele a háború igazi arcát; irodalmunk legjobb háborúellenes elbeszélését, az osztályharcot hirdető Szegény embereket 1916-ban jelentette meg. Első írói korszakát lezáró nagy regényében, A fáklyában (1917) a ferencjózsefi Mo. átfogó kritikájára vállalkozott, s az értelmiség útvesztésére keresett feleletet. Az 1918-i, 1919-i forradalmakat örömmel üdvözölte. A Vörösmarty Akadémiának alelnöke, az írói direktóriumnak tagja, a Néplapnak egyik szerkesztője volt, az alakuló termelőszövetkezetekről regényt akart írni. Nem volt kommunista, de a magyar nép nemzeti, demokratikus törekvéseinek megvalósítását a kommunistáktól várta. — 1919-es szereplését az ellenforradalom számon kérte. Kizárták a Petőfi Társaságból és a Kisfaludy Társaságból, a csendőrök is meghurcolták. 1922-ben az Est-lapoknak, az egyik legnagyobb korabeli kapitalista lapkiadó vállalatnak lett munkatársa, ahol kevés fizetésért használták ki írói tehetségét. Forradalmi múltját az üldöztetések és gondok közepette sem tagadta meg, a forradalmak útját azonban egyelőre járhatatlannak vélte. Haladó eszményeihez való hűségéről a gyermekkorát felelevenítő Légy jó mindhalálig c. regényében (1920) vall. A 20-as évek megváltozott problémáira és feladataira a leghatalmasabb magyar történeti regénytrilógiában, az Erdélyben (Tündérkert, 1922 ; A nagy fejedelem, 1927 ; A nap árnyéka, 1933) keres választ, a téglát téglához rakó építőmunkát hirdetve. Az úri Mo.-ot bíráló szemmel figyelte, riportjaiban, cikkeiben napirenden tartotta a megoldandó társadalmi kérdéseket: hírt adott a parasztság nyomoráról, az egykéről, a külvárosok életéről. Szoros kapcsolat fűzte a haladó ifjúsági mozgalmakhoz: a falukutatókhoz, a csehszlovákiai .Sarlóhoz stb. Amikor az ellenforradalom a gyors stabilizációról beszólt, a dzsentri haláltáncát ábrázoló regények sorában (Kivilágos kivirradtig, 1926 ; Úri muri, 1928 ; Forró mezők, 1929) mutatta meg, hogy ez a világ nem stabilizálható. A dzsentriréteg egyes tagjai iránt táplált rokonszenvével is leszámolt második írói korszakát (1919—30) lezáró regényében, a Rokonokban (1930). Egy időre vállalta a Nyugat prózai részének szerkesztését (1929), a szerkesztésről azonban — távol állván a babitsi ,,elefántcsonttorony”-esztétikától — hamarosan lemondott (1933). Utolsó írói korszakában (1930—1942), a fasizmus térhódítása idején, a külön népi világot (Barbárok, 1932 ; A boldog ember, 1935), a népi jellemet rajzolta mind nagyobb szeretettel, megmutatta az úri és a népi élet kibékíthetetlen ellentétét, és a gyermekkort idéző novellák után megírta élete regényét (Életem regénye, 1939). A reformokban mind kevésbé hitt, egyre inkább a népi forradalom gondolata felé tájékozódott, így rajzolta meg az agrárszocialista mozgalmak földet követelő hősét a Betyárban (1937), s támasztotta fel a népdal motívumaira épített, csodálatos szépségű regényben az 1848-as idők társadalmi felszabadulásáért és a nemzeti függetlenségért küzdő betyárját (Bózsa Sándor a lovát ugratja, 1941 ; Rózsa Sándor összevonja szemöldökét, 1942). Utolsó éveiben új élményterület meghódítására is gondolt, a proletariátus életével ismerkedett (Csibe-novellák; Árvácska, 1941). A munkásság és parasztság összetartozásának kérdését folyóiratában, a Kelet Népé ben (1939—42) is tisztázni törekedett, a népi írók mellett helyt adott benne a kommunista íróknak is. — Móricz Zsigmondot Ady társaként tartja számon az irodalomtörténet. Művészete a feudális Mo. elleni haro talaján teljesedett ki. Indulása szerint a Nyugathoz tartozott, de művészete túlnőtt a Nyugaton, és sok szállal kötődött egyrészt József Attilához, másrészt a népi írókhoz. Nem gyönyörködtetni akart, hanem felrázni, buzdítani a valóság megváltoztatására. Népi radikalizmusából kiindulva a korabeli társadalomnak szinte teljes képét adta. Az urak életét, a parasztságét és a történelmet is a demokratikus átalakulás szempontjából ábrázolta. Annak az országos látókörű, az egész nemzet sorsát szívón viselő írónak a szemléletével, aki tudja, hogy a magyarságot csak a gyors demokratikus átalakulás mentheti meg a jövőnek, s a nagy átalakulás egyik legfontosabb feltétele a parasztság sorsának a megoldása. Innen van műveiben a hang együttérző forrósága és a csontig hatoló kritika. — Móricz Zsigmond a magyar hagyományokból indulva fejlesztette modernné művészetét. A naturalizmus és a modem írói törekvések eredményeit gyümölcsöztetve, az elődök (Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény) sokszor adomákból, ötletdarabokból álló s még többször humoros csattanókba forduló rajzaiból, regénnyé nyújtott elbeszéléseiből kiindulva teremtette meg a szociális mondanivaló kifejezésére is alkalmas móriczi novella- és regényformákat, igazolva és példázva, hogy az új a hagyományosba ágyazva a legéletképesebb. A korszerű magyar dráma megteremtésére irányuló kísérletei kisebb eredményűek (Sári biró, 1909 ; Kismadár, 1940) voltak. — Művészetének egyik legjellemzőbb jegye a drámaiság. A drámai látás teremti a jellegzetes móriczi hősöket, a vergődő lelkeket, akik a szabadulás és új élet teremtésének vágyával küzdenek életük kiteljesítéséért. A századeleje forradalmat érlelő és forradalmat veszejtő világának, a rendkívüli, de a kitörésekor legtöbbször kilátástalanul szétfoszló v. tévútra futó feszültség művészi megjelenítése ez a drámaiság. A lírai hőfok, az alakokkal valé teljes azonosulás, művészetének magas eszmeisége avatja egyik legnépszerűbb írónkká, akinek számos műve külföldön is megjelent. (M. Zs. Összegyűjtött Művei 1953 —1960). — Írod. M. Zs. ébresztése. Emlékkönyv. Szerk. : Darvas József. 1945 ; Móricz V. : Apám regénye. 1953 ; Nagy P. : M. Zs. 1953 ; Móricz M. : M. Zs. indulása. 1959 ; Czine M. : M. Zs. útja a forradalmakig. 1960. Móri Ezerjó : a móri borvidék hegyi szőlőiben termő, zöldesfehér színű, kissé fanyar, legtöbbször száraz pecsenyebor.