Béres András: Rozsályi népmesék - Új magyar népköltési gyűjtemény 12. (Budapest, 1967)

I. Tündérmesék

Akkor oszt mennek hazafele. A szülők mán sokallották, hogy a gyermekek odavannak, kiálltak az útra. — Nézzétek mán, nézzétek mán, a Pirosmalac is hoz fődiepret! Avval kérdi az anyja, hogy ki szedte teli a kosárt. A kisfiú csak azt mondta, hogy: — A Pirosmalac. De a fogtomig nem mondta ki, hogy ű mit látott. Mikor osztán kikerültek az iskolábúl, el-elmentek a jányokho estézni. De a Pirosmalac is nőttön-nőtt. De a fiú meg elment estézni a Pirosmalacéknál. Az apja meg az anyja csak nézték, sopánkodtak, vajon mit akarhat ez a szegény fiú ettűl az oktalan állattúl. De a fiú nem tágított, csak járt. Még meg is cirókázta a legény, hogy ott ültek a ládán, még meg is csó­kolta. A Pirosmalac meg visszacsókolta az orrával. Hát évelődött a Pirosmalac szülei, hogy ez az oktalan állat, meg szégyellte. A legény ahogy ment elfele, a Pirosmalac mindétig kikésérte, mindég ment utánna. Eccer oszt eljött az idő, házasodna a legény, azt mondja a szü­leinek: — Hát én megházasodok. — Kit veszel el, fiam? — A szomszédba való Pirosmalacot. — Ne hozz szégyent a fejünkre, fiam! Ládd, tisztességbe meg­vénültünk, most mán akarsz hírbe tenni bennünket? De a fiú csak nem tágított. Összeszedte a komájait, hogy menjenek kérőbe. Ezelőtt nem úgy vót, mint most, az emberek is jobbak vótak, a pájinka is húsz-harminc krajcár vót. Csakhogy kérőbe mentek. Azt mondja az apja, mikor odaértek: — Az én fiam sose házasodik meg, ha Pirosmalacot hozzá nem adják. A Pirosmalacho szólották, az a fejit ingatta, meg mozgatta, hogy igen. Jegybe vótak oszt meddig-meddig nem, nem tudom. A lakodalomba oszt ott vót a falu, meg a szomszéd falu. Na, ha eddig nem láttak csudát, hát látnak most. Mindenki csak tátotta a száját, még ilyet nem láttak. A Pirosmalac a legény mellé ült a mennyegzőbe. Akinek kedve vót mulatott, akinek nem, hát nézte. Hogyhát ha csudát nem látott, hát lát most. 101

Next