Berta Zoltán: Bálint Tibor - Kortársaink (Budapest, 1990)
Novellista indulás – a külváros tanulságaival
jellemző) a Forrás-nemzedék a József Attila-i és Szabó Lőrinc-i racionalizmushoz kötődött, eleinte a „rend” eszményének és harmóniavágyának naiv-illuzórikus és didaktikus kifejezésmódjával, később a bölcseleti hangoltság egyetemes létlátomásokat teremtő gazdagságával. A Juhász Ferenc-, Nagy László-féle „költői forradalom” vívmányaiból, de a nyugati egzisztencialista, avantgarde és neoavantgarde világképekből is ösztönzéseket merítő32 — s az akkori fiatal (filozófiai tájékozódású) csehszlovákiai és jugoszláviai (symposionista) nemzedékek kibontakozásával párhuzamos33 — lírai áttörés a modern életérzésnek és kifejezőformáinak a kiiktathatatlanságát igazolta. A korabeli kritikától gyakorta „borzas”-nak, „apolitikus”-nak, „kozmikus”nak nevezett-bélyegzett nemzedék egyetemes történelem- és létérzékeléséhez expresszionista, szürrealista és természettudományos irányban kiszélesített képkincsű, disszonáns, olykor szinte beat hangütésű, kitágított asszociációs hálózatú szabadversek, verskompozíciók társultak. Szilágyi Domokos szerepjátszó, játékos-intellektuális költészete az egyetemes történelem- és élethit diadalmas-ódai megénekléseiből fordul át az egyéni és emberi reményvesztettség ontológiai, filozófiai fájdalmának tragikus és szenvedélyes kiáltásaiba. Lét és halál, történelem és szenvedés, szellem és erkölcs univerzális képleteit foglalja rendkívül összetett versbeszédbe és szinte zenei versstruktúrába, a köznapi-vulgáristól a stílusimitáció ezernyi himnikus, elégikus, groteszk, ironikus fajtáján át a fogalmi kifejezés minőségéig terjedően áradó „enciklopédikus” költemény-konstrukciókba. Lászlóffy Aladár szintén esszéizált versnyelve érzelmi felfokozottság és végletesség nélkül, inkább rezignált-merengő hanghordo-39