Bertha Csilla: A drámaíró Yeats - Modern filológiai füzetek 43. (Budapest, 1988)
Összegezés helyett
Európában érezhető általános válsághangulat, létbizonytalanság elől menekült a belső szférákba, Yeats történelmi helyzete folytán, a kis, elnyomott nép fiaként fokozott felelősséget érzett a nemzet kulturális fölemelkedéséért, s ehhez kereste az értékek fölmutatásának a lehetőségét. A századelő rövid életű izmusai helyett az a korszellemben megnyilvánuló igény ragadta meg, hogy fölismerve a népi kultúra mérhetetlen mélységeit és magasságait, arra építve kell új művészetet létrehozni. Különböző formákban ezt tette Lorca és Jeszenyin, Picasso és Sztravinszkij, Brancusi és Henry Moore, nálunk Bartók és Kodály, Csontváry, Ady, József Attila, Tamási Áron, Balázs Béla és mások. A forrásokhoz tértek vissza: a népművészethez, az ősmüvészetekhez, a népi gondolkodásmódhoz, a mítoszhoz, hogy sajátos szintézist teremtsenek az egyedinek az általánoshoz kötésével. Az egyénben és a nemzeti-közösségiben történő mélyrehatolással a kultúrák alatti rétegeket is érintették, s így egy mélyből gyökerező — s nem a kultúrák fölött lebegő, felszínes — egyetemesség született. A magyar párhuzamokkal való egybevetés már csak a hasonló történelmi- és léthelyzet miatt is kézenfekvő volna. Mivel azonban ez külön tanulmányt igénylő feladat, itt csak egy-két lényeges közös vonást emelhetünk ki. Bartókkal és Kodállyal az a szintézisteremtő tudatos szándék rokonítja Yeatset, hogy a kultúra mélyrétegeiből hívjon életre a nemzetit is őrző s egyben egyetemes művészetet. Csontváryval is ez a közös művészi világképükben és törekvéseikben: a mítoszra épülő nemzeti művészet, a szellemi és művészi megújhodás útján fölemelni a nemzetet s méltóvá tenni a nagy múlthoz. Miszticizmusuk, romantikus, szecessziós formaviláguk, szimbolizmusuk, az archetípusok alkalmazása is ro-224