Berza László et al. (szerk.): Budapest lexikon (Budapest, 1973)
I
irodalmi 479 irodalmi Szinyei Merse Pál és asztaltársasága a volt Japán Kávéház teraszán György, Márai Sándor stb.) a kispolgári szemléletet tükröző s egyre inkább jobboldalivá váló hivatalos irodalommal, kritikával, ideológiával szemben (Szabó Dezső, Négyesy László, Horváth János, Szekfű Gyula stb.). A két legjelentősebb polgári radikális szemléletet tükröző irodalmi szervezet a Magyar Pen Club és a Vajda János Társaság. Az 1930-as évek elején kerül a bp.-i irodalmi életbe a Nyugat harmadik nemzedéke. Kiemelkedő képviselői (Weöres Sándor, Szerb Antal, Halász Gábor) egyben a város, Bp. sajátos arculatának, hangulatának mesteri megörökítői is. Az 1930-as években indult rövid — és elismerésben szegény — útjára 20. sz.-i líránk egyik legkiemelkedőbb világirodalmi rangú képviselője, József Attila. — Az 1930-as évek irodalmi életének legnagyobb horderejű eseménye a népi és az urbánus írócsoport működése. A népi írók — korántsem egységes — mozgalma a falusi élet, a falu társadalmi problémáinak ábrázolását tűzte ki feladatul realista stílusban, gyakran szociografikus eszközökkel. A mozgalom kiemelkedő képviselői: Erdélyi József, Veres Péter, Kodolányi János, Tamási Áron, Sinka István, Gulyás Pál, Szabó Pál, Illyés Gyula, Németh László, Erdei Ferenc, Darvas József, Féja Géza, folyóiratuk a Válasz és részben a Kelet Népe is. A népi írók hozták létre 1937-ben az antifasiszta összefogás egyik jelentős szervezetét, a Márciusi Frontot. A hazai szocialistakommunista irodalmat képviselte József Attila, Nagy Lajos, Illyés Gyula, Veres Péter, Gelléri Andor Endre, Nagy István, Déry Tibor, s az 1930—1940-es évtized fordulójára — kilépve addigi elzárkózottságából — az egyre fasizálódóbb magyar politikával fordult szembe Babits Mihály. Ugyancsak a fasizmus elleni tiltakozás szólal meg a pontos valóságábrázolású, fiatalon mártírhalált halt Radnóti Miklós költészetében is, ám az irodalmi élet antifasiszta egységfrontja — éppen széttagoltsága miatt — korántsem olyan erős, mint azt a II. világháború alatti helyzet megkövetelné. — A város irodalmi élete a felszabadulás után széttagolva, a fasizmus által megtizedelve kezdett éledni. Hazatértek az emigrációba kényszerített írók (Balázs Béla, Gergely Sándor, Illés Béla, Háy Gyula stb.), s újra teret kaptak a szocialista irodalom háttérbe szorított vagy éppen hallgatásra ítélt írói is (Nagy Lajos, Sándor Kálmán, Déry Tibor stb.). Az irodalmi életben mindinkább túlsúlyba kerültek a haladó, szocialista-realista irányt képviselő írók. A polgári irodalom képviselői is háború- és fasizmusellenes problematikával, társadalomkritikus hanggal jelentkeztek (Sőtér István, Kolozsvári Grandpierre Emil, Mándy Iván, Örkény István s a nemsokára külföldre távozó Márai Sándor és Zilahy Lajos). Fejlődésnek indult az aktuális politikai kérdéseket felvető költészet (Fodor József, Földeák János, Gereblyés László, Zelk Zoltán), s az elméleti vitákban (az ún. Lukács-vita során) tudatosodtak az irodalmi fejlődés szocialista lehetőségei. Az ~ szervezését a Magyar Írók Szövetsége vette át, s a decentralizáló tendenciák ellenére kiadóvállalataival, sajtóorgánumaival, kulturális és művészeti intézményei sorával (könyvtárak, irodalmi múz.-ok stb.) Bp. megtartotta az ország irodalmi életében addig is vezető szerepét. Az 1950-es évek első felében a személyi kultusz torzulásai jelentős kárt okoztak a városi irodalom fejlődésének is; több jelentős alkotó hallgatásra kényszerült, végső